2014. július 20., vasárnap

7.rész



Sötétség kúszott a világra. Magába foglalta és elnyelt mindent, ami a Földszínén van. Eltűnt az élet, halál szaga közeledik gyors irammal. Nincs menekvés, bekövetkezik. A halhatatlanság is csak egy múló dolog lesz és helyette az üresség, a semmi fogja át venni a hatalmat. Élni kell, ameddig lehet, mert ez már eldöntött tény.

DaeHyun egy sziklán szállt le, valahol nagyon magasan egy hegyen. Kénytelen volt. Elfáradt. A szárnya megsérült a nagy csatában és még nem tudott teljesen meggyógyulni. Már alig várta, hogy haza érhessen, és az ágyába feküdjön. A Nap lustán kúszott fel az égre és színébe az angyal szárnyai bele olvadtak. DaeHyun felemelte a fejét, becsukta a szemeit és tüdejébe szívta a friss, tiszta levegőt. Az erdőből az ébredező madarak csiripelése szűrődött ki. Ha bolond lenne, biztosan lefeküdne a földre és úgy várná meg, hogy a szárnyai meggyógyuljanak. De nem az. Akár mennyire idilli egy táj, annál nagyobb szennyet hordoz magában. A szél megborzolta szárny tollait ő pedig idejének látta a távozásra. Felszálláshoz készült, de mielőtt elrugaszkodott volna, valami megragadta és behúzta magával az erdőbe…

YongGuk idegesen ült szobájába. Nem értette, hogy jobb keze hova tűnt. Már rég vissza kellett volna érnie. DaeHyun vezette a csapatott a zivákók ellen. Ő ismerte őket, de tudnia kellett volna, hogy ez az egész egy lehetetlen küldetés.
- Nem is annyira okos. - jegyezte meg hangosan az arkangyal és bele csapott a falba mérgesen. A tégla kettérepedt erejétől. Nem jól tudta YongGuk. DaeHyun nagyon is okos ezért ment ő. Főnökét akarta megvédeni ezzel, mert örök hűséget fogadott neki, és mert nem akarja az ártatlan lányt szomorúan látni, pedig a halálát kívánja Donginak. Nyitódott az ajtó és az ablakon beszűrődő napsugarak két aranyszárnyat villantottak meg és színe uralma alá vette a szobát.
- Uram! Nem találjuk. Próbált vele kapcsolatba lépni? - HimChanen is látszódott az aggodalom jele. DaeHyunnal már sok csatát megnyertek és most mégse lehet mellette. Mindig egymás oldalán voltak és segítették egymást, ha bajban voltak.
- Persze, hogy próbáltam. - mondta lehangoltan. - Mennyi a sebesült?
- Nagyon sok. És páran meg is haltak. Valahogy rájöttek, hogy, hogy lehet minket megölni.
- Nem lehetett nehéz csata közben rájönniük. - megfordult YongGuk és HimChan szemeibe nézett. - Kérnünk kell az emberek segítségét is. Tudnának ők is segíteni. Ha össze fogunk le tudjuk őket győzni. - nem a régi erős hadvezér beszélt már belőle. Valamitől félt, de pontosan mitől azt ő se érti.
- Uram neked kell kiállnod. Hány embert akarsz még elveszíteni? - emelte fel a hangját. Leült ez székre az arkangyal és kezeibe temette arcát.
- Igazad van. Holnap kiállok…

Ajkak, érintések és az erotika édes, szenvedélyes illata. A csillagok tornyosulnak a két testre és nyögéseik visszhangzik a szabadban. Egymásba forrnak és gyengéden hajszolják egymást a bűnös élvezetbe.
Dongi felriadt és megrázta a fejét. Nem értette miért látta ezt mikor ez nem is YongGukkal és vele történt. De mégis olyan valóságos volt. Felállt és az udvarra ment. Megállt a kert közepén és az eget kezdte elnézni. A csillagok szépsége és nagysága megbabonázta a lányt és a testén érezte, újra a kezeket, amik álmába vették őt birtokba. Megborzongott. Megfordult és egy szőke, fehér aranyszínű angyallal találta szembe magát. Csak nézte. Nem ismerte el, de a szívében valami féle örömöt érzet. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a szomorú tekintetű angyalt, de az ködé vált, hirtelen szertefoszlott, mint a füst. Lépteket hallott a fák közül. A ház felé vette az irányt futó lépésben, de az utolsó pillanatban, mielőtt belépet volna az ajtón meggondolta magát. Ürességet érzett a szívébe. Valami régi érzés tört benne felszínre, amit nem az iránt az angyal iránt érzett, aki mellé minden este befekszik. A szél végig simított testén. Ismerős illat ütötte meg az orrát, amit mégsem tudott beazonosítani. Megfordult és visszament az udvarra. Kelet felől fekete felhők takarták el a csillagokat, amik lassan kúszva elfedtek minden egyes apró fénypontot. Az erdő megint megmozdult. Lassú léptekkel közeledet felé. A szélén állt és nem mert belépni. Kezét kinyújtotta a fák közé, de ekkor megragadta valami, hófehér karját, úgyszintén abban a pillanatban oldalát is…


2014. július 18., péntek

6.rész



Arany szín csillant fent a magasban. Sebesen szállt és mögötte valami furcsa idegen lény. Bántani akarták, ő pedig elterelte a figyelmét. Elcsalogatta a várostól, hogy ne haljon meg több ártatlan ember. Most az egyszer törődött velük.  Szörnyű alakot vett fel, ahogy hozzá ért a kardhoz. Mikor már távol voltak a várostól és szembe fordult a lénnyel, aki tűzet okádott felé, felemelte kardját és pengéjével védte ki a támadást. Mérgesen indult felé a hideg pengével. A fenevad nem ijedt meg tőle. Kísérteties mosoly jelent meg az arcán és állta a sarat. Egymás felé közeledtek és újabb tűzet lövellt. HimChan ezt is kivédte, majd üldözőbe vette és mikor utol érte nagy nehezen, pengéjét megmártotta ellensége szívében, majd levágta a fejét. Gyors győzelem volt ez, de nem az első csata, ami fájdalmas sérüléseket okozott gyönyörű testén azon a napon.

 - Imádok a karjaidban lenni. - simított végig a lány a férfi izmos karján. Selyemtakaró takarta lágyan testüket, kintről pedig a természet édes illata áramlott befelé.
- Én is a tiedbe. - megcsókolta a lányt. - Indulnom kell. Nem hanyagolhatom el a kötelességeimet. - felkelt YongGuk az ágyból és elkezdett öltözködni. A lány sóvárogva nézte minden mozdulatát, testének minden egyes porcikáját szerette volna újra végig csókolni. - Este találkozzunk, addig pedig foglald el magad valamivel. Például beszélgethetnél a többiek ágyasaival. - Dongi bólintott, de nem volt ínyére ez a fajta elfoglaltság, főleg amit tegnap élt állt a kertbe. Gyűlölték őt az ágyasok. Az összes.
- Vigyázz magadra és kérlek, gyere, haza még mielőtt elaludnék. - YongGuk újra mosolyra húzta száját. Viccesnek találta, hogy egy halandó őt arra kéri, hogy halhatatlanként vigyázzon magára. Megteszi érte, hisz szereti. De nem eshet baja, hisz ő a legerősebb, a legnemesebb és a legtekintélyesebb.
- Tudod, hogy úgy lesz…


A hatalmas teremben most hat angyal helyett csak öt ült. Zelo nem volt köztük. Őt száműzte YongGuk addig ameddig jónak látta. Tudta Zelo, hogy míg meg nem unja az arkangyal Dongit addig vissza se jöhet.
Némán ültek és hallgatták HimChan beszámolóját. A gyönyörű angyal megsérült, és ha így látta volna Dongi, a szíve szakadt volna meg utána. Azon a napon már nyolcadjára került véres összetűzésbe az újjal. Nem ismerték ellenségeiket. Ezek új lények voltak, de délre egyre erőszakosabbá váltak a harc terén.
- Uram erősebbek, és ha így folytatódik, legyőznek minket. - YongGuk nem szólt semmit csak gondolkozott. Rá kell jönnie, hogy mit tegyen. Már nagyon sok évet megélt és most először nem látott tisztán. Nem értett ő már semmit. A lány az oka tudta ő is jól. Elvette az eszét teljesen a szerelem és már csak annak él, hogy szeretőjét minden formában megkapja és bármilyen áron boldoggá tegye őt.
- DaeHyun, mit tudsz róluk mondani? - a bölcs angyal felállt és szétnyitotta hajnalpír szárnyait. Becsukta a szemeit és az ellenség elméjébe férkőzött be. Kutatott a szálak között és meg is találta azt, amit ő akart.
- Ezek a lények, mesterségesen teremtett lények. Minél többet harcolunk ellenük ők annál tapasztaltabbak lesznek. Erősödnek és le fognak minket győzni. A nevük zivákó vagyis erősödő nemzedék. - összecsukta szárnyait és kinyitotta a szemeit. YongGukra nézett majd elkezdte főnökét vizsgálni. - Gyengültél uram és ezt ők is tudják. - mondta sejtelmes hangon a többiek pedig feszülten nézték. - Dongi elvette a józan eszed, szerelmes lettél belé, és ha nem ölöd meg téged fognak megölni. Ezeket a lényeket csakis te tudnád legyőzni, de nem tudod, mert mással vagy elfoglalva. - Dae elhallgatott. Néma csönd leplezte a többiek helyeslését és ámulatát, hogy DaeHyun kimerte azt mondani, amiről ők is ugyan úgy vélekednek. De hát a hajnalpír szárnyú angyal mindig is ilyen volt. Ő volt az egyetlen halhatatlan, aki észhez tudta téríteni a veszélyes arkangyalt. Számtalan csatát nyert már meg az ő tanácsának köszönhetően és sok ellenségét tudta már elpusztítani.
- Nem hiszem, hogy így lenne. - töltötte be YongGuk mérges hangja a termet. - Tévedsz angyal és nagyon meg fogod bánni. Nem fogom megölni, mert szükségem van rá, ahogy arra is, hogy a magánéletünket ne hozzátok a tanácskozásra. Dolgozzunk inkább, és ha valami bajotok van velem, azt a termen kívül hangoztassátok és akkor, amikor semmi dolgunk. Inkább mond, meg nekem mit tudok tenni ellenük…

Dongi feszengve ült a lányok társaságában, akik tudomást se vettek róla. Nem értette miért ment közéjük, hisz ő nem ide tartozik. Sose volt az a lány, aki csajos délutánokat tartott. Sőt egyáltalán nem voltak barátnői. Ott ült köztük és minden egyes mozdulataikat figyelte. Készenlétben állt egy esetleges támadástól tartva. A lányok egymás között gúnyolták a törékeny lányt, aki meg se érdemelte a sorsát. Ő nem tehetett arról, ami vele történt. A selyemruha szélét gyűrögette a kezében és hallgatta, ahogy a lányok kárörvendően nevetnek rajta, kibeszélik és sértegetik. Jó taktikának gondolta, ha úgy tesz, mint aki nem is hallja, de azt ő is jól tudta pontosan, hogy a szavak megmaradnak az agyában. A lányok gyönyörűek voltak. Angyalok ágyasainak valók. Egy formák voltak és ő volt az egyetlen, aki ki tűnt közülük, gyönyörű hosszú hollófekete hajával, vérvörös ajkaival és hófehér bőrével. Gondolataiba mélyedt és próbált másra koncentrálni. A nyaklánc jutott az eszébe, ami még mindig ott lógott a nyakába. Nem értette, hogy, hogy került oda és bármit megtett volna azért, hogy emlékezzen rá. Egy ismerős illat csapta meg az orrát, valahonnan messziről a múltból és egy hang szólt hozzá. „Szeretlek!” Nem YongGuk hangja volt, de mégis szíve hatalmasat dobbant. Könnyek gyűltek a szemébe és valamiért hatalmas fájdalom ült hirtelen szívére. Nem értette teste reakcióját. Nem értette mi történik veled, de ott mindenki szeme láttára, hangosan zokogni kezdett. A lányok felálltak és csodálkozva nézték Dongit. Néhányan azt hitték, hogy miattuk sír, de persze voltak olyanok, akik jól tudták az igazságot, de nem mondhatták el, mert abban a pillanatban meghaltak volna. A szíve megszakadt és eszméletlenül zuhant a földre.

Vörös ajkai hófehérré változtak, arca még sápadtabb lett és még az a kis pír is eltűnt, ami őt különlegessé tette. YongGuk idegesen járt fel-alá a három elkövető előtt. Dongi miatt halt meg az a kislány a patakpartról akit HimChan elrabolt. Csak így kelthették fel, de ez visszájára sült. Végül is ők ezt hitték. A szerelem mindent legyőz, bárki tehet ellene bármit. YongGuknak még meg kell tanulnia ezt és emiatt ő még szenvedni fog nagyon sokat. Szereti a lányt, de ha Dongi csak úgy szereti, hogy el van kábítva, teljesen össze fog törni és meg fog halni. Zelo érzi, mennyire szenved Dongi igazi lénye az elnyomás ellen és ezért is próbál a fejébe mászni, segíteni neki. Ezért adta a nyakláncot is, hogy öntudatra ébressze. Talán ez az ő képessége, és ha eleget gyakorolja, akkor hatalmasabb lesz az arkangyalnál is. Ő még fiatal, de nagyobb erő lakozik benne, mint bármelyik angyalba. Ő képes az emberek szívévvel élni és tudja értékelni az életet, ami olyan rövid és múlandó. 


2014. június 29., vasárnap

5.rész



A holnap mindig valami szépet hoz, azt mondják az emberek. Nem hoz ő semmi szépet. Bánatot hordoz magával és halált. Kétségtelenül ez jut minden igaz embernek és halhatatlannak. A szerelmet legyőzi a másnap és az elmúlás. A szerelem nem marad fent örökre, hisz az idő rozsdás, vasfogai tönkre tesznek mindent. 

A madarak édesen csipogtak, majd hirtelen elnémult minden. A verőfényes napsütést, fekete felhők váltották fel. és észrevétlenül kúsztak a boldog táj fölé. Minden megváltozott egy perc alatt, csak egy valami nem. A földön egy lány feküdt és egy angyal összefonódva, egymásba gabalyodva. A hideg szellő figyelmeztetően csiklandozta őket és ijedten riadtak fel, mert mindketten látták. Álmukat YongGuk tette rémálommá. Véres álmukban ő volt a középpontba és őrült tekintettel nézett rájuk, miközben ők egymás karjaiban szenvedtek.
Zelo felöltöztette a lányt és megnyugtatta amennyire tudta. Megígérte neki, hogy nem lesz semmi baj és, hogy ő mellette lesz és vigyázni fog rá, legyen bármi. Dongi hitt neki. Elhitt minden szavát és remélte nem fognak annyira szenvedni, mint amennyire szeretik egymást. Karjaiba vette a remegő testet és a felhők fölé szállt vele. Dongi arcát csípte a szél és a saját könnyei. Valahol a távolba elkezdett tombolni a vihar. Mint a vaku fénye figyelmeztette az ég, az embereket, hogy hatalmas vihar van közelgőbe.  Hamarosan zuhogni kezdett rájuk a jeges eső. Néhány jég darab eltalálta Zelot, de ő mintha misem történt volna repült tovább szorosan magához ölelve szerelmét. Megérkeztek és ügyetlenül landolt, a kimerültségtől a földre, de akkor se ejtette el a társát. Zelo megállt Dongi előtt és egy nyakláncot vett le a nyakából, majd azt szerelme nyakába akasztotta.
- Történjék, bármi ez mindig azt fogja jelezni, hogy az enyém vagy. - a lány könnycsatornái megeredtek. Szipogni kezdett majd hangos zokogásba tört át és megmarkolta Zelo kezeit.
- Miért búcsúzkodsz? Miért mondasz nekem ilyeneket? - alig látott már a könnyeitől, de mást nem tudott tenni, minthogy sírjon. - Zelo kérlek. Ne tedd ezt velem. Ne! - Dongi érezte, hogy Zelo el fogja hagyni, magára fog maradni és kétségbeesetten fog kapálózni miközben egy arkangyal, hatalmas, gonosz árnya próbálja őt örökre magába szippantani. - Nem fogom hagyni, hogy itt hagyj. Harcolni fogok. - Zelo megfogta a fejét és megcsókolta.
- Dongi! Ha arra készül, amire gondolok, te soha többet nem fogsz rám emlékezni. - s mintha tudta volna YongGuk, hogy róla van szó, az ég hatalmasat dörrent és fenyegetően közelükbe csapott be a villám. Még egyszer utoljára megcsókolták egymást, hosszan, szenvedélyesen és nagyot nyelve elindultak a ház felé. 

Beléptek az ajtón és JongUp várta őket. Dongi az angyal gyönyörű, művészi szárnyait nézte, amelyek teljesen megbabonázták. A test, ami a szárnyakhoz tartoztak erőt sugárzott, arca abban a pillanatban egyszerre volt szomorú és együtt érző. Másik két angyal kiknek szárnyaik hófehérek voltak és semmi cicoma nem volt bennük, megragadták Dongi kezeit és hátához feszítették. JongUp, Zelot ragadta meg és így mentek  YongGuk elé. Egy hatalmas terem közepére vitték őket. Ez volt a bálterem. Az arkangyal itt fogadta a vendégeit és általában itt történt minden fontosabb esemény. Donginak nem volt ideje körbe nézni, mert csak YongGuk mérhetetlen dühös arcára tudott figyelni. Megálltak. Zelot a falhoz szegezték és szárnyainál fogva a falhoz szegezték. Hangosan felnyögött. A lány ijedten próbált hozzá rohanni, de a két angyal nem engedett. YongGuk oda lépdelt a gyötrődő angyalhoz. Egy hatalmas kést vett elő és bele vágott azokba a gyönyörű szép szárnyakba, amik előző este melegen tartották a didergő lányt. Zelo fájdalmasan ordított fel. Dongi erőt vett Zelo szenvedéséből és hangosan felkiáltott.
- Enged el! Nem látod, hogy szenved? Hagyd őt békén. - ordította torkaszakadtából. YongGuk felé fordult és oda sétált hozzá, majd egy hatalmas pofonnal jutalmazta meg a bátor lányt.
- Hagyd őt békén! Ő az enyém! - most már Zelo is meg tudott szólalni. YongGuk nem mozdult. A szobában lévő egyik széket a tiszta nyers erejével felemelte és válaszként Zelo hoz dobta, ami gyenge testén darabokra hullott. Pár percre elvesztette az eszméletét majd arra nyitotta ki a szemét, hogy YongGuk épp leszakítja Dongiról az inget. A lány rémülten takargatta magát. Zelo felemelte a kezét és kihúzta a szárnyaiból a szeget, míg a többi angyal a lány makulátlan testének látványától volt megbabonázva. Mikor erőt nyert szerelméhez rohant és testével védelmezte. Nem volt teljes erejében, de a lányért készen volt meghalni is. YongGuk dühösen pillantott rá, majd behatolt Zelo elméjébe és földre kényszerítette és abba a pillanatba levágta a szárnyait. Ordított, Dongi pedig rémülten nézte azokat a csodaszép szárnyakat, véresen a földön heverve. Tegnap este még az ő testét melegítették most pedig ott hevernek, kihűlve. Mocorogni kezdet és kirángatta magát, fogva tartói kezéből. Szerelméhez rohant és nyugtatni kezdte.
- Ne aggódj. - motyogta az angyal. - Vissza fognak nőni és sokkal szebbek lesznek. - megcsókolta a lány a fiatal angyalt.
- A tied vagyok, angyalka. Örökre. - sírta. - Nem engedem, hogy bántsanak téged, ahogy te se engednéd, hogy hozzám érjen bárki is. Harcolok érted szerelmem. Kérlek, ne hagyd magad. - kérlelte Dongi könyörögve, de Zelo nem mozdult.
- Nem hagyom magam. Ő erősebb nálam. - nyögte erőtlenül. - Dongi ne hagyd magad. - suttogta majd YongGuk megragadta a lányt és faltövéhez dobta. A szenvedő angyal fölé állt megvetően és szánalmas tekintettel figyelte minden lélegzet vételét. Oldalba rúgta és fájdalmasan nyögött fel.
- Egy mozdulattal kiszakíthatnám a torkod. - morogta mérgesen. Az arkangyal nagyon dühös volt, mert úgy érezte, hogy elárulta őt az, az ember, akiben a legjobban megbízott. Dongi a faltövében sírt csendesen. HimChan oda lopózott hozzá. Leguggolt elé és megsimította arcát majd rá adta saját ingjét.
- Shh… nyugodj meg. Nem sokára vége. - Dongi megijedt és hirtelen ezer meg ezer szörnyű gondolat futott végig az agyában. Nem. Nem tudna Zelo nélkül élni. Nem is akar, de ha meghal szerelme, akkor ő is meg fog halni, YongGuk kezeiben.
- Megöli! - riadtan nézett a gyönyörű aranyszárnyú angyalra, aki ott volt mellette és vigasztalta, míg a többi angyal elítélve nézte őt és alig várták, hogy YongGuk a kezükre adja testét és azt csináljanak vele, amit akarnak.
- Nem, nem fogja. Nem teheti meg.
- HimChan. - rivallt rá YongGuk. HimChan felállt. Dongit még egyszer utoljára megtudta nézni Zelo, majd a lány pillái lecsukódtak, ahogy YongGuk megérintette tenyerével a lány forró, izzadt homlokát.



Újra kezdődött a nap. Dongi számára végül is. YongGuk meztelen teste mellett ébredt, szörnyű fejfájással. Az arkangyal mozdulatára lassan kinyitotta a szemét és a hófehér testre nézett, amely mellette pihent. A lány végig simított arca élén, majd gyenge csókot lehet az angyal állára, mosolyogva. Az angyal kéjesen nyögött és magához vonta a lányt, merev férfiasságát hozzá dörgölve. Dongi teste liba bőrős lett és bele kapaszkodott az erős angyal nyakába.
- Szia, kicsim. - suttogta YongGuk szenvedélyesen.
- Jó reggelt. Jól aludtál? - megcsókolta az angyalt.
- Igen, de az ébredés csodásabb. - mint két szerelmes pár, úgy néztek ki. Ez csak egy illúzió volt. Nem ez volt az igazság. YongGuk kitörölt mindent Dongi agyából ami Zelohoz kötötte és csak azt a szerelmet hagyta meg, amit a lány olyan erősen érzett, hogy még a halál se tudná elvenni tőle. Ezt hagyta meg csak neki és ezt is maga felé irányította. Azt akarta, hogy Dongi csak őt szeresse, és csak őt tegye boldoggá. A lány újra megcsókolta az angyalt. Hófehér bőre makulátlan volt pedig volt rajta előző nap egy-két sérülés. Teste imitt amott kilátszódott a takaró alól, majd az arkangyal szárnyaival mindent eltakart és a szoba elnyelte kettőjük gyönyörittas nyögéseiket.

A szélcsendesen suhant végig a gyepen, megrezegtetve a fűszálakat. A Nap elbújt egy-egy felhő mögé és onnan nézte a földön heverő gyönyörű angyalt. Aranyszínű szárnyai vakítóan fényletek az emberek pedig a bokrokból csodálták szépségét. Meg akarták érinteni. Magukénak akarták ezt a csodát. Ő csak feküdt és mosolygott együgyűségükön. Mindig is bolondnak tartotta az embereket és ez most sem volt máshogy. Egy kisebb árnyék vetült rá. Egy lány állt felette, boldog arccal. Leült mellé és megfogta HimChan kezét.
- Szia Dongi. - mosolygott vissza rá és lustán felült.
- Szia. - szívta magába a friss levegőt elégedetten és a közelükben lévő erdőt fürkészte ahol az emberek tátott szájjal bámulták őket.
- Szép a nyakláncod. - törte meg a csendet HimChan.
- Ohh köszönöm, de fogalmam sincs, hogy került a nyakamba.
- Megnézhetem? - a lány bólintott, HimChan pedig érte nyúlt és megnézte közelebbről. Felismerte. Ezt a nyakláncot még Zelo kapta az anyjától mikor kicsi volt és meghalt. Megölték. Azok a fenevadak végeztek az anyjával, akik most YongGuk hatalmát próbálják megdönteni. Zelo neki adta a legdrágább kincsét. HimChan nem tudta, hogy reagáljon erre. Nem sokat szokott törődni a halandó érzelmekkel és most se tudta eldönteni, hogy sírjon, vagy csak közönyösen nézzen át ezen a gesztuson. Kicsit megszorult a szíve, ahogy visszaadta a lánynak ő pedig csodálkozva nézte a kis medált. Nem értette eddig Zelo, hogy szerethette meg ilyen hamar ezt az emberi lényt. Végül rájött. Túl kedves a lány és mégis valami erőt hordoz magában. - Nem hiányzik a családod? - tette fel a kérdését csendesen. Dongi arca megfeszült. Mióta itt van először kérdezték őt a családjáról. Már majdnem elfelejtette őket és most mégis egy fájdalmas részét találta meg az angyal.
- Hiányoznak. - mondta alig érthetően, szíve pedig összeszorult. A családja volt mindig is akik mellette álltak, de az utóbbi időben ez megváltozott. - Tudod… aznap este a sziklánál azért voltam, mert össze vesztünk. Mindenki engem támadott. Már hónapok óta szívták a vérem. Meguntam. - jött elő a fájó emlék. - Tudom, hisztis kislány, de akkor is, meguntam. Most pedig. - nézett fel könnyes szemekkel az égre. - Nagyon hiányoznak. Tudod, azt hittem nem fogom megszeretni YongGukot, de tévedtem. Vele akarok élni örökre. - HimChan szíve hirtelen dobbant egy nagyot. A kis angyalka jutott eszébe. Zelo ha ezt most hallaná, ezer darabra törne és hagyná, hogy a szél elvigye messzire. Pár lány jött ki az épületből, kacagva. HimChan nem fordította el a fejét, de Dongi igen. Kíváncsi volt rájuk. A lányok közelebb sétáltak és megvetően néztek Dongira. A megszeppent lány nem értette. HimChan mosolyogva szólt hozzá.
- Ne aggódj csak féltékenyek, hogy te vagy YongGuk új kis kedvence. - Dongi nem tudta eldönteni, hogy ezt most gúnyból mondta neki vagy csak közölte vele a tényeket.  Végül úgy döntött nem foglalkozik vele és a lányok felé fordult. Csodálva nézte szépségüket és kecsességüket. Nem értette, hogy YongGuk mit szeret rajta mikor ő még a nyomukba se ered. Megrázta a fejét és újra az égre szegezte a tekintetét. Egy angyal közeledett feléjük. HimChan elköszönt tőle és távozott majd pár másodperc után YongGuk szállt le mellé.
- Szia, angyal! - köszönt neki Dongi miközben felállt hozzá.
- Szia, emberke! - megölelte a lányt és megcsókolta. A többi ágyas duzzogva figyelte őket, majd mikor elváltak egymástól YongGuk rájuk nézett és intett nekik. Ők oda sétáltak hozzájuk. - Szabadok vagytok! Elmehetek! Haza mehetek a családjaitokhoz. Keressetek magatoknak ember férjet. Nekem csak ő kell és senki más…


2014. június 27., péntek

4.rész



YongGuk szívében egy percre megállt minden, ahogy meglátta szeretőjét. A lány haldoklott ő pedig küzdött érzései ellen. Végül döntött.
- JongUp! Tartsd a frontot. YongJae, te velem jössz! - adta ki az utasítást és leszállt a lány és Zelo mellé. Levette Dongit a fiatal angyalról és mellé fektette. Kihúzták a tőrt a hátából mire ő hangosan felnyögött és a szája szélén kevés vér serkent ki.
- Dongi! - suttogta nevét YongGuk. - Mondtam neked te idióta, hogy maradj ott. - kissé ingerülté vált a hangja a félelemtől, hogy elveszítheti ezt a számára olyan értékes kincset. YongJae is leszállt melléjük. Megnézte a lány pulzusát, majd a szemeit és a sebének mélységét.
- Uram! Fel kell, vinni vagy nem marad életben. - hajtotta le a fejét. YongGuk bólintott.
- Tisztában vagyok vele. Én viszem őt, te pedig Zelot vidd és hívd az orvost, amilyen gyorsan csak tudod. - felvették őket és a házba vitték. Lefektették majd YongJae visszatért az orvossal. Igen az angyaloknak voltak orvosaik. Nem az ő számukra, hanem a szeretőik számára. YongGuk próbálta magát tartani, nem akarta, hogy gyengének lássák. Az orvos vizsgálni kezdte ágyasát és nem jó hírrel szolgált. „Estére meg fog halni, ha elég erős, akkor reggelig még bírni fogja” - zengtek a szavak a fülében miközben az ellenségeit ölte meg sorba. Kimerülten ment el fürdeni majd ment a szobába ahol Dongi feküdt. Nem volt egyedül. Zelo már felépült és ott ült mellette. - Hamarabb meggyógyultál, mint szoktál. Fejlődsz. - mondta közömbösen. Felállt a fiatalabb és meghajolt ura előtt.
- Bocsásson meg uram, de látni akartam minél hamarabb, hogy ő jól van-e és ez segített nekem. - ott állt előtte, mintha valami bűnt követett volna el. YongGuk végig nézett rajta. Szárnyai még sérültek voltak, arca sebes, kezeit pedig alig tudta még mozgatni.
- Tévedtem. Te nem fejlődtél. Te ostobább lettél. - gyúlt mérhetetlen haragra. - Pihened kéne nem pedig itt lenned. Nem gyógyultál még meg teljesen. Mit tettél Dongival? Miért szeret téged annyira, hogy képes kirohanni hozzád egy csata kellős közepén és próbál életben tartani mikor te eleve halhatatlan vagy! - Zelo nem szólt semmit. Ezt valójában ő is szerette volna tudni. Nem értette, hogy mivel hatott ennyire a lányra. Talán azzal, hogy megvédte és ápolta, mikor YongGuk mérhetetlen nagy fájdalmat okozott neki. - Menj innen el és nem akarlak itt látni! - meghajolt és még egy utolsó pillantást vetett plátói szerelmére, mert érezte valahol a szíve mélyén, hogy Dongit soha többet nem fogja látni.
A Nap véresen szállt alá, az eget vörösre festve. Halk dudorászás hallatszódott valahonnan messziről. Az udvar vérben ázott. A madarak némák voltak, tücskök se ciripeltek. Meghalt minden, mi élő volt. A hang egyre jobban erősödött. Egy kislány ült a folyó parton nem messze az angyalok menedékétől. Kavicsokat szedett és azokat mosogatta, közben pedig az iskolában tanult dalt énekelte. Alig lehetett nyolc éves, de gyönyörű, hollófekete haja tökéletesen bomlott le a vállára és hátára. A világ legszebb angyala jelent meg mögötte. A kislány egy ideig észre se vette, majd mikor aranyszárnyai megcsillantak a víz tetején a lány felkapta a fejét és felé fordult. Tátott szájjal nézte, megbabonázva, kiejtette a követ a kezéből és a kis kezeivel a szárny felé nyúlt. Az angyal édesen mosolygott rá majd a jobb kezét nyújtotta felé. Megfogta, megragadta és elvitte magával.

Dongi egyre lázasabb lett és kezdte az életet feladni. Arca verejtékben úszott, teste forró volt és alig észlelt már valamit a külvilágból. Álmai közt járt. Átélte újra az elmúlt napokat. Újra látta azt a gyönyörű angyalt, aki ott szenvedett a falhoz szegezve. Látta Zelo jóságát és emberi szívét. És újra átélte azokat a borzalmakat, amiket YongGuk művelt vele. De halotta a hangját is, ahogy kétségbeesetten könyörög neki, hogy kelljen fel és mondjon neki újra ellent. Érezte tapintását arcán, de ennél többet nem. Ami a szobában zajlott ezen kívül, azt nem tudta érzékelni. Lassan elkezdett zuhanni és már ezeket a dolgokat se érezte.
Megállt a szíve. Egy pillanatra halott lett, de a másik pillanatban valami megragadta őt és visszarántotta. Élnie kell, nem adhatja fel. Nem dobhatja el csak így azt, amit olyan nagy becsben tartott eddig. Kezével megszorította a kezet mi átfonta testét. Fájt neki, hogy meg kell emelnie a karját, de küzdött. Erőlködött, hogy a szemeit ki nyissa. Látni akarta a napot. Újra érezni akarta a jótékony hatását.
- Ébredj! Térj magadhoz! - hallotta a hangot. Nem tudta archoz kötni. Nem halotta még soha. Kinyíltak a szemei és először egypár fényes, aranyszínű szárnyat látott meg, melyet a Nap színezett olyan szépre. Tudta. Rögtön tudta ki ő. Az, az angyal volt, akit ő előző este megmentett és akiért YongGuk olyan kegyetlen volt vele. Megszorította a karját.
- Kö-kö-köszönöm. - nyögte ő is, mint az angyal mikor ő volt halálra ítélve. Az angyal csak mosolygott rá és megsimogatta arcát.
- Shhh… aludj! Most már nem fogsz meghalni. Most már aludhatsz nyugodtan. - a lány becsukta szemeit és elaludt.

YongGuk idegesen járt fel-alá a szobában. HimChan, YongJae és DaeHyun lehajtott fejjel álltak előtte. Belecsapott egyet mérgesen az asztal mi az erejétől megrepedt.
- Normálisak vagytok??? - üvöltött és hangja minden hol halható volt. - Egy ártatlan kislányt? Hogy tehettétek ezt? DaeHyun, neked, hogy a fenébe fordult meg ez az eszedben? És te YongJae? Nem te vagy a segítőkész angyalka? - gúnyolódott vele.
- Uram! - szólalt meg DaeHyun. A dühös arkangyal leintette.
- Nem érdekel. Büntetésben lesz részetek. Megszolgáltatok érte és most nem lesz ott Dongi, hogy megmentsen titeket. - nézett szúrós tekintettel HimChanre. - Tűnjetek el innen. - megfordult és kinézett az ablakon. JongUp lépett be az ajtón, amin előbb a három bűnös angyal lépett ki.
- Uram! Viharfelhők közelednek. - mondta csendesen. - Megint támadnak. - YongGuk a kezét az ablakra tette.
- Tudom. - és megfagyott az üveglap. - Készülődjetek! Vonjatok védő bástyát. Minden angyalra szükség van. Az ágyasokat zárjátok be, hogy ne történjen meg az, ami ma. Dongihoz pedig állítsatok erős őröket, illetve az orvosok is maradjanak mellette. Nem tudom, hogy mit fog belőle kiváltani az új élete. Indulj! - JongUp meghajolt és kisétált az ajtón.

Éveknek tűnt az a pár óra, ami alatt YongGuk és serege, ezer gonosz teremtményt győzött le. A büszke arkangyal most sérült meg először életében. Lábai Dongihoz vitték és nem a szobájába gyógyulni. Látni akarta ágyasa gyönyörű arcát. Aludt. Leült mellé és hallgatta a lányt. Megsimította gyengéden arcát mire ő kinyitotta gyönyörű íriszeit. YongGukot nézte. Békésnek látta és boldognak a veszélyes, dühös arkangyalt. Meglátta a súlyos sérülést mellkasán. Oda kapta a kezét és megérintette. Rezzenéstelen arccal tűrte az angyal a fájdalmat. Dongi felült. Riadtan nézett YongGukra.
-Mi történt? - az angyal nem szólt semmit. A szeme valamilyen különleges fényben csillogott, de nem szólt egy szót sem. Dongi feladta. - Meg kell fürdened. Tiszta vér vagy. - Dongi kiszállt az ágyból és imbolyogva a fürdő felé ment. Vizet engedett a kádba, majd az angyalhoz sétált, megfogta a kezét, bevitte a fürdőszobába és rácsukta az ajtót. Visszabújt az ágyba és várta YongGukot, hogy tisztán ki jöjjön hozzá. Így is történt. Tízperc múlva az angyal illatosan és tisztán lépett ki. A sérülések eltűntek róla, bőre újra gyönyörű szép lett. Bebújt mellé.
- Erős ember vagy. - csókolta meg gyengéden. Dongi meglepődött, mert eddig akárhányszor megcsókolta az angyal mindig követelőző volt és durva. Úgy döntött ezt viszonozni fogja és így is tett. Puha ajkaik egyé olvadtak össze és már Dongi is csak élvezte azt az érzéki örömöt, amit az angyal szeretője adott neki. Az angyal elégedetten mosolygott bele csókjukba. Mikor elváltak egymástól, megsimogatta arcát. - Így már sokkal jobb. Pihened, kell. - lefektette a lányt, betakarta és magához ölelt.
- Én meghaltam igaz? - fakadt ki belőle a kérdés. YongGuk csak halkan morgott egyet. Tiltott dolgot tettek HimChanék. Ezt nem lett volna szabad. - Hirtelen minden eltűnt, ami eddig az enyém volt, utána újra visszakaptam. Meghaltam. Olyan volt, mintha már nem a testemben lennék. Meséld el, kérlek! - kérlelte YongGukot, de ő nem válaszolt.
- Aludj, kérlek. Pihenned kell.

Szörnyű álmok kerítették hatalmába Dongit. Egy kislányról álmodott és szörnyű haláláról. Vizesen, remegve ébredt fel. YongGuk mellette aludt és karjaiba zárta az ő vizes testét. Lefejtette magáról és kisétált az ajtón. A hosszú folyosóra lépett ki. Balra majd jobbra nézett és úgy döntött elindul jobbra. Mezítláb sétált végig a kézzel szőtt, régi, puha, vörös szőnyegen. Egy, egy képet megérintett ujjaival és kecsesen sétált végig a végtelen hosszúnak tűnő folyosón. YongGuk ingje lebegett vékony testén, hosszú fekete haja rakoncátlanul omlott le hátán és vállán. Zelo hangtalanul követte őt és gyönyörködött benne. Dongi újra jobbra fordult és ajtókat fedezet fel. Oda lopódzott hozzájuk és fülét a falapnak nyomta, hogy hallgatózzon. Nem hallott semmit. Csalódottan indult tovább és zsákutcába került. Megállt az ablaknál és Zelo körvonalait fedezte fel. Megfordult és gyors léptekkel indult felé, majd mit sem törődve az etikettel és azzal, hogy ő YongGuk ágyasa, nyakába ugrott és erősen magához ölelte. Vállai fel- alá kezdtek mozogni, könnyei pedig eláztatták a fiatal angyal ingjének nyakát.
- Shhh… ne sírj! Mi a baj? - a lány csak szipogni tudott, majd erőt vett magán és megszólalt.
- Azt hittem meg fogsz halni. - szipogta. Zelo elmosolyodott. Cirógatni kezdte haját.
- Butus vagy. Halhatatlan vagyok. - felemelte könnyedén a lányt és elindult vele. Párperc múlva az ing leesett róla és egy szál bugyiban volt az angyal kezeiben. Dongi arcát Zelo nyakába fúrta még jobban és megpuszilta. Zelo letette és ráadta a saját ingét. - Fájdalmas, de az övé vagy. Nem érhetek hozzád és te se hozzám.
- Én nem akarok az övé lenni. - sírta halkan. - Nem kérdezet meg. Én nem akarok vele lenni. Nekem te kellesz. - a fiatal angyal kezébe vette a síró lány fejét és hüvelykujjával cirógatta arcát miközben édesen mosolygott rá.
- Repülj velem! - megcsókolta a lányt és kirepült vele a sötét éjszakába.

Egy sziklán ültek mely a völgy felett nyúlt hosszan. A Hold magasan az égen volt, saját, teljes pompájában világítva. Egymás karjaiban pihentek és édes meséket énekelt Zelo, Dongi fülébe. A lány boldog volt és jobban hozzá bújt. Az angyal játszott, hosszú, fekete fürtjeivel majd abba hagyta az éneklést.
-Azt hittem el foglak veszíteni. - suttogta szerelme fülébe. - Tudod Dongi nekünk ezt nem lenne szabad csinálnunk. - kibújtatta a lány vállát az ingből és a lapockáján lévő jelet simította meg. Azt a jelet, ami mindenkit arra figyelmeztetett, hogy ez a lány egy arkangyal ágyasa. Zelo nem foglalkozott vele. Eddigi életében mindig engedelmeskedett YongGuknak, de most már élni akart. Megcsókolta a jelet, ami eltűnt hófehér bőréről. Levette szépen róla az inget és forró szenvedélyes csókba invitálta a megszeppent emberi lényt. Kéjesen nyögött fel alatta, ahogy a selymes kéz végig simított forró testén. Lassan a földre teperte a lányt, aki most először hagyta magát. Hagyta magát egy olyan személynek, akit talán, tényleg szeret.
Egy óra múlva egymás mellett feküdtek a hideg földön. Az angyal szárnyaira fektette a lányt, hogy ne fázzon. Simogatta, cirógatta és édes szavakkal becézgette. Boldog volt, hogy végre szerethet valakit.
- Te voltál az első és az utolsó számomra. Az egyetlen maradsz, míg létezünk. - suttogta Dongi fülébe a szavakat és megpuszilta arcát.
- Az arkangyalé vagyok. - mondta szomorúan. - Rajtam van a jel.
- Már nincs. - puszilta meg újból. - Azt hiszi, hogy ostoba vagyok, de tudom jól, hogy azt a jelet abban az esetben le lehet szedni, ha a viselője nem egyezet bele a kapcsolatba. Most már az én jelem viseled. - simította meg a lapockáját. Dongi csodálkozott.
- Nem éreztem.
- Mert ezt nem úgy kell csinálni, ahogy ő csinálta. - és újra hosszú, szenvedélyes csókba invitálta a halandó lányt, megvárva, hogy a hajnal első, piros nap sugarai rajta kapja őket, szerelmes ottlétükön.