11.rész

Telihold uralta az eget, ezer meg ezer csillaggal. A háborúnak már semmi nyoma nem volt. Lassan vörösleni kezdet az ég alja, mintha valakinek vére lett volna ontva. A szellő lassan mozgatni kezdte a fák ágait. A madarak csiripelni kezdtek, majd a halvány fény egy embert leplezett le a kihalt tájon. Kereste szerelmét, akit elvesztett és nem találja. Hangos sikoly törte meg a hajnal dalát. Felkapta a fejét és az erdő felé nézett. Hunyorgott hátha valami köralakot felismer a sötétségben. De nem. Az erdő megállt. Nem élt. Szellő se mozdult, mintha valami parancsra várna. A madarak elhallgattak és felkészültek a közelgő veszélyre. Kelet felől gomolyfelhők gyülekeztek hirtelen. A férfi rohanni kezdet, ahogy meglátta a felhőkből kijövő teremtményeket. Késő volt. Elkapták és már valahol a távolban jártak vele…

Hatalmas ablakon kukucskált be a Nap, megvilágítva a hatalmas ágyon fekvő lányt. Mosoly ült az arcán és aludt. Az ajtó halkan kinyílt és Luhan lépett be rajta. Dongi mellé állt és várta, hogy pillái felnyíljanak. Hamarosan be is következett. A lány felébredt, megijedve a rá váró Luhantől. A lidérc csak mosolyogva meghajolt, hátra tett kézzel.

-Jó reggelt kisasszony. - hangja méz édes volt, de Dongi fejébe YongGuk szavai jártak. Óvakodnia kell tőle.

- Hogy kerülök ide? - kérdezte kétségbeesetten.

- Az uram meghívta önt vendégségbe.

- Nem rémlik, hogy igent mondtam volna, vagy hogy kaptam-e meghívót. Na és ki a te urad, biztos ő is valami ocsmány lidérc, mint te. - Luhan nem szólt semmit csak mosolygott.

- Pedig már találkozott vele. Na de kelljen fel kisasszony és öltözzön. Várják már oda lent reggelire. - a szekrényhez lépett és pár ruhát vett ki a hatalmas diófa szekrényből.

- Nem vagyok éhes. Haza akarok menni. Ha YongGuk megtudja, hogy elraboltál, neked és az uradnak vége. Meg fog titeket ölni. - a lány felugrott az ágyból és a lidérc felé közeledett, miközben szemei a haragtól villámokat szórt.

- Nem fog megölni. - Luhan arcán mosoly ült. Elégedetnek tűnt, hogy kitudta hozni a lányt a sodrából. Kivette a ruhát a szekrényből és oda adta a lánynak. - Szeret téged az úr és úgy emlékszem te is szeretted őt. Ne tedd ezt! Vedd fel a ruhát és gyere le reggelizni. - Dongi nem jutott szóhoz a döbbenettől és egy megnevezhetetlen érzéstől. Mintha fájt volna a szíve, mintha valami mást kezdett volna el érezni. Megvakarta a tarkóját, ahol most YongGuk jele pihen, de régen egy másik angyal jegyezte meg őt. YongGuk rútul és erőszakosan elvette tőle a tarkóján keletkezett szigmát, felrúgva a szabályokat. Az a jel szerelemből került oda, amit nem lehetett volna le szedni, aminek csak akkor kellett volna eltűnnie, ha Zelo már nem szerelmes Dongiba. DaeHyun kénytelen volt elárulni urának a megoldást. YongGuk kegyetlenül kivágta belőle, majd HimChannel új, hamvas bőrt tetetett Dongi fájdalmas sebére. A lány mikor magához tért és a bűbáj már élt, az arkangyal magáévá tette rátéve jelét, ami nem örökéletű. A szerelem csak egy irányú. A lány ismételten nem egyezett bele, mert bűbáj alatt áll. Zelo ezt jól tudja és készen áll arra, hogy beteljesítse a jóslatot.  Dongi elgondolkozott. A lidérc mosolyogva hajolt meg. Próbált emlékképeket küldeni Dongi elméjébe, de az zárva volt. A lány bezárkózódott. Próbálta magában felidézni, azt a szőke angyalt, akit már annyiszor látott. Most nem ugrott be neki, de mindennél jobban tudni szerette volna, hogy ki ő.

Magára öltötte a barackszínű ruhát. Kifésülte a haját, majd bele nézett utoljára a hatalmas kristálytükörbe és elindult lefelé. Hosszú angyalokra méretezett folyosó majd még hosszabb és még nagyobb lépcsősor vezette őt az ebédlőbe. A hatalmas ablakokon beáramlott a napfény megvilágítva vele az óriási helyiséget. Az asztalnál egy angyal ült. A székhez volt kötözve. Hamar felismerte benne DaeHyunt és oda rohant hozzá.

- DaeHyun! - letérdelt elé. Nem érhetett hozzá, nem ölelhette meg, pedig annyira szerette volna. - Segítek megszökni! - ki akarta oldozni, de Dae ráparancsolt.

- Nem Dongi! Nincs semmi baj. Ne nyúlj a kötelekhez. Nem akarok kiszabadulni. Én tettem ezt, én akartam ezt. Szeretem Uramat, de Zelot jobban. Ha elengedsz, akkor én YongGukhoz fogok repülni, mert az eskü kötelez. Kérlek Dongi. Nem lesz semmi bajod. Nem akarnak bántani. - a lány nem értette az egészet. Hogy is értené ezt, hisz ő csak egy halandó. Az eskü a halhatatlanoknál nagyon fontos, hisz ők nem tudnak meghalni. El kell dönteniük, hogy ki mellé állnak, hisz az öröklétük múlik rajta. - Ülj le kérlek! - mosolygott rá. Dongi lassan felállt és bólintott, értetlen arckifejezéssel. Nem ült le. Addig állt, míg az ajtó ki nem nyílt és be nem lépett rajta, az aranytollú, szőke, fiatal angyal. Felé fordult és szája tátva maradt. A név, amit DaeHyun mondott neki ismerős volt, de nem tudta hová tenni. Egyszer már kimondta ezt a nevet, de nem tudta, hogy kié. Elindult lassú léptekkel az angyalhoz. Kezét kinyújtotta felé, hogy megérinti.

- Nem őrültem meg. - suttogta. - Nem vagyok bolond. Te tényleg létezel. Azt hittem, hogy elment az eszem.

- Hol van a nyakláncod? - kérdezte csendesen Zelo. A nyaklánc mi az ő szerelmüket szimbolizálta nem volt a nyakába. YongGuk elvette tőle. Dongi kulcscsontjához kapott.

- Nem tudom miről beszélsz.

- A nyakláncról, amit tőlem kaptál.

- Nem is ismerlek. - Zelo szemeibe könnyek jelentek meg. Felemelte fejét, és helyett foglalt. Intett a lánynak, hogy ő is üljön le. Dongi leült, majd kíváncsian figyelte Zelot. Ő nem különösebben foglalkozott vele. Sablonos beszélgetésbe elegyedett DaeHyunnal várva arra a percre, hogy Dongi kezdeményezzen nála. Hamar eljött ez az idő. - Mit keresek én itt? - kérdezte kissé felháborodva. Az angyal felé fordult, szerelme gyönyörű arcát fürkészte.

- A múltat. - DaeHyun jelzett, hogy el szeretne menni és Luhan elvitte őt, magára hagyva őket.

- Ezt nem értem.

- Tudom jól. - sóhajtott. - Szeretnék elmondani mindent, de sajnos nem tehettem. Vedd úgy, hogy a vendégem vagy hosszú időre. Nem engedlek haza, addig ameddig le nem tisztázódik minden.

- Ezt nem teheted meg. - állt fel hevesen a lány, feldöntve székét.

- Nem tudsz innen elmenni.

- Azt majd meglátjuk…

YongGuk mérges volt. Senki se látta még őt ilyen mérgesen, mint amilyen akkor lett, mikor megtudta, hogy egyetlen kincsét elrabolták. A háza romokban hevert. Pusztított, tört és zúzott. Elüldözött mindenkit a közeléből és dühtől elvakulva indult megkeresni szerelmét. Zelo eközben nyugodtan pihent. Szívében boldogság volt, hogy szerelme ilyen közel van hozzá és akkor beszél vele, amikor csak akar. YongGukot bántani, akarta és a jóslatot megvalósítani. Tudta jól, hogy az arkangyal félelemből nyomta őt el az évek során, de most felvirradt szerencse napja. A lányt akármennyire szereti mégis kénytelen lesz feláldozni, csaliként használni. Délutánra már Dongi is lehiggadt és próbálta elfogadni a helyzetét. DaeHyun nagy hatással volt rá és úgy döntött nyugton marad.

Az arkangyal alá szállt az égből és a földön landolt ügyetlenül. A szakadék szélén állt, ahol annak idején találkozott szerelmével. Kegyetlenül elrabolta,és azóta már a szülei is felhagytak a kereséssel. Nem keresi már senki se Dongit, nem hiányzik senki másnak csak neki. Szenved. Hiányzik neki a kedvese és ez teljesen tönkre teszi őt. Legyengült és már nem vágyik semmi másra csak arra, hogy pihenhessen. HimChan landolt mellette. Inge ki volt gombolva s csak lógott rajta. A szél lengette a vékony textilt, ő pedig fenségesen állt ura mellett. Szeretőjét hagyta ott az ágyban egyetlen szavára az arkangyalnak. Várja a parancsot, vagy azt az egyetlen egy szót, amit ura legszívesebben kimondana, de nem mer.

- Tudom hol lehet. - nyögte fájdalmasan. Szíve összeszorult a gondolattól, hogy talán az a lány, akit annyira szeretet már mindent tud és mindenre emlékezik. - Meg kell keresnünk Zelot és el kell pusztítanunk. Nem élhet tovább. - HimChan nem szólt semmit. Zelo a legjobb barátja, de mégis YongGuk szava ér a legtöbbet.

- Egy lány miatt Uram!? - félénken szólalt meg. Nem akarta magára haragítani az arkangyalt.

- Nem csak erről van szó. - sziszegte fájdalmasan. - A büszkeségem és az erőm lassan oda. A jóslat be fog teljesülni, ha nem lépünk semmit sem. Nem mondok le arról, ami az enyém. - HimChan elgondolkozott ezen egy pillanatig. Nem tudta eldönteni, hogy ezt a kijelentést a lányra vagy az arkangyal hatalmára értse. Nem mert szólni semmit sem. Meghajolt majd elrepült vissza kedveséhez. Bement hozzá majd a lányt kizavarta az ágyából. JongUp ment be hozzá. HimChan az ágyon ült és fejét fogta a kezeibe. Nem akarta ezt a parancsot teljesíteni. Mikor Zelo el lett zavarva űrt érzet magában. Ő az egyetlen igaz barátja. JongUp leült mellé.

- Ne viselkedj úgy, mint egy halandó. - mondta csendesen. - Mond el mi a baj?

- Meg kell ölnünk. - suttogta remegő hangon. - YongGuk megőrült…

10.rész

A név visszhangzott az erdőben. A lány zihálva ült a földön levegő után kapkodva. Hajába markolt. Még mindig nem emlékezett semmire sem. A név: Zelo, különös érzéseket ébresztett fel benne. Felugrott és idegesen járt fel-alá miközben a saját haját tépte. Mérges volt magára és az egész világra. Tudni akarta mik ezek a képek és mi a jelentősége ennek a névnek. Köszönés nélkül a ház felé rohant. Luhan mosolyogva és elégedetten tért vissza Zelohoz.

Dongi kétségbeesetten vágott át a nagy kerten és tépte fel a bejárati ajtót. Síri csend volt. Senki se volt az épületben csak az ágyasok. Dongi minden egyes szobát végig járt, de az angyalokat nem találta. Egy másik szobába is be akart lépni, de az zárva volt. Rángatta a kilincset, de az nem akart kinyílni. Zokogva ült le a tövébe. Tudni akarta végre, hogy mi történik vele.

Az ég csatatérré vált. Egy szörny lebeget a magasban, kardokkal a kezeiben és az apró rusnya lényeket végezte ki módszeresen. Élettelenül hulltak a földre, ami lángokban állt. Az emberek sikoltozva rohantak ki házaikból, a világ pedig kezdett darabokra hullani, az arkangyal kiengedett ereje és haragja miatt. Győzni akart, megmenteni barátait és társait. A világ ura akart maradni. Elfáradt. Egyedül nem ment neki és egyik sérülést a másik után kapta. A lények nem fogytak, hanem egyre többen lettek. YongGuk nem adta fel. Szerelm,e Dongi járt a fejébe és egyre erőszakosabb lett. Külseje egyre rondább lény vonásait vette fel. Ereje meg kétszeresedet, de nem volt elég. Stílusát felvették ellenségei és elsajátították. A rusnya lények egyre erősebbé váltak. Az arkangyal testéről vér és izzadság egyvelege folyt le a mélybe. Öngyilkosságra tette fejét, de nem akarta, hogy a többiek is meghaljanak.

JongUp jelent meg a távolban hatalmas karddal a kezében. Az arkangyal segítségére sietett. YongGuk nem nagyon örült ennek, de JongUp esküt fogadott neki és megígérte, hogy védelmezi minden áron. Ketten össze fogva legyőzték az ellenséget, de még többen jöttek. Nem akartak fogyni, szaporodtak. Így ment ez órákon keresztül, míg nem egyszer csak a lények megfagytak és hullani kezdtek holtan a földre. A két angyal értetlenül nézte a történéseket.

-Mi lehet velük? - kérdezte JongUp, de YongGuk csak megrántotta a vállát. Luhan jelent meg a földön közöttük. Minden egyes lényt megnézett, hogy halott e, majd az égre nézett fel, a két szörnyeteggé változott angyal mozdulatait figyelve. Integetni kezdett nekik mosollyal az arcán, mint egy holtkórós. Összenéztek és lementek hozzá. YongGuk dühös volt és megragadta a törékeny testű lidércet.

- Te mit keresel itt és mit csinálsz? - Luhan kiszabadította magát YongGuk kezeiből és hátrébb lépett. Pukedlizni kezdett előttük, ők pedig fejüket vakarva nézték, hogy mit csinál.

- Áááá uraim. Meg kell, hogy mondjam jó munkát végeztek. - kezdet el tapsolni. - Nagyon ügyesek.

- Te tudod mik ezek? - kérdezte ingerülten az arkangyal. Végre pontot akart tenni az ügy végére.

- Nem tudom. - felelte unottan.

- Akkor mit keresel itt?

- Csak azt szeretem volna megkérdezni az erős angyaltól, hogy a kisasszonnyal, hmmmm…  Dongival, igen azt hiszem így hívják, minden rendben van e? Elég zaklatottan ment vissza a szállásra. - nevetett.

- Mit tettél vele te mocsadék? - az arkangyal ingerülten megragadta Luhant. JongUp megfogta ura kezét, de tudta jól ezzel nem tudja megállítani, ha az angyal többet szeretne tenni a lidérccel.

- Én semmit. Ő mi tett saját magával ez a nagy kérdés. - mosolygott. YongGuk eldobta majd felszállt és sietett vissza a szállásra.

Dongi keservesen zokogott. Ki tudta nyitni az ajtót és Zelo szobájának közepén ülve zokogott. Nem értette magát. Nem értette, hogy hirtelen miért lett ilyen gyenge és érzékeny. YongGuk megtorpant az ajtóba. Maga se értette ezt az egészet, de volt egy sejtése, hogy Luhannek köze lehet ehhez. Nem mert szólni, se mozdulni. Nem hitte volna, hogy ez lesz a vége. Nem hitte volna, hogy Dongi és Zelo szerelme ennyire erős. Erőt vett magán, hisz ő az erősebb és bentebb ment. Leguggolt a lány mögé és átölelte, hatalmas fekete szárnyaival eltakarta magukat.

- Nem értem. - szipogta a lány. - Hogy kerülök ide vagy, hogy miért akartam ennyire bejönni ide.  Azt se tudom kié ez a szoba. Csak egy szőke angyalt láttok, fehér szárnyakkal, melyeknek minden egyes tolla vége aranyba van mártva. Nem értem miért álmodok róla és miért látom magam mögött vagy magam előtt. Nem kéne ott lennie, de ott van, ahogy most én itt vagyok ebbe a szobába. - az arkangyal végig simította karjait.

- Az álmok néha megtévesztőek. Luhan, akivel találkozhattál mostanában, egy lidérc. Közel engedted magadhoz és megszállt. Meg akar őrjíteni ezekkel a képekkel, de ne hagyd magad. Ha nem hagyod magad, nem lehet semmi bajod. Ne beszélj vele többet. - hazudta.

- De miért akar megőrjíteni? Mivel bántottam meg?

- Ő ilyen szerelmem. Örömet okoz neki másnak a fájdalma. Nem létezik semmiféle ilyen angyal, ha létezne, tudnák róla. Gyere és pihenjünk. - a lány felállt és hatalmas hitvesére nézett. Látta megviselt testét. Egy vércseppet törölt le szerelme karjáról.

- Nehéz volt a küzdelem? - kérdezte csendesen.

- Arkangyal vagyok kicsim. Nem volt nehéz. Gyere, elviszlek aludni.

- Szeretnék megfürdeni veled, először. - az arkangyal szája mosolyra húzódott. Felkapta kedvesét és a fürdőszobájuk felé vette az irányt…

A lány kiterülve, meztelenül feküdt YongGuk mellett. Arcán mosoly volt, de a szíve kőkemény volt és megfagyott. Valami után vágyott, amit maga se tudod és nem ismert. Szerette volna életét megkönnyíteni, de fogalma se volt, hogy miért. Felébredt. Halkan, nesztelenül felkelt YongGuk mellől, felvette hatalmas, fehér ingét és kilépett közös szobájuk ajtaján. Elindult a folyosón. Ment céltalanul, de mégis, mintha valami hívta volna őt. Kilépett a ház ajtaján. Kintebb merészkedett a sötét, sűrű erdőbe ment. Mezítláb járkált a hideg, szúrós avaron, magán összefogva az inget és a fák rejtélyes lombkoronáit figyelte. Nesz ütötte meg a fülét az egyik bokorból. Oda kapta tekintetét. Nem történt semmi. Talán egy állat volt, gondolta magába. Tovább ment. A szél lassan felébredt. Ismerős illat csapta meg orrát. Fenyőgyanta valami ismerős illattal keveredve, amit ismer, de mégse tudja mi az. Az illat körbe vette és birtokolni kezdte. Nem bánta. Tetszett neki, vonzódott hozzá. Pár lépés után már egy tisztáson volt. Ismerős volt neki, de nem tudta honnan. A kis tisztás szélére ment, melyből egy hasadék húzódik le a mélybe. Visszább lépett, mert félt, hogy lezuhan. Leült és a csillagokat nézte.

Az erdőből egy láthatatlan erő figyelte a lányt. Tudta jól, hogy ki ő és azt is, hogy valakinek nagyon sokat jelent. Elragadta és magával vitte az erdő legtitkosabb zugába, ugyan úgy,mint YongGuk két hűséges emberét…

9.rész

Ne bízz benne, mert hazudik. Elcsal és becsap, életed akaratodon kívül elveszi, és soha többé nem kapod vissza.  Szörnyű rémálmok fognak hatalmába keríteni, te pedig csak futni tudsz majd előlük, de elmenekülni soha.

Dongi nem tudta mire vélni az ismeretlen látogató ajánlatát, de mégis azt érezte, hogy kénytelen megbízni benne. Néma csönd volt köztük és csak az erdő hangját lehetett hallani. A fiú játszott vele. Úgy tett, mint aki nem tudja, miről beszélgessen, pedig nagyon is jól tudta mit akar.

- Széplány vagy. Biztos van udvarlód. - a lány bólintott egy aprót és idegesen nézett össze vissza. Menekülő utat keresett, hogy ha valami történne. Okolta magát, hogy ennyire bolond volt, hogy eljött ide egyedül, pedig YongGuk megtiltotta neki.  - Igen? Tényleg van? - nevetett fel boldogan Luhan, mintha valami jó barátja lenne Donginak. Ő értetlenül nézett rá. Nem értette mi folyik körülötte és, hogy ez a fiú mit is akar valójában tőle.  - Az arkangyal az igaz? - bólintott. - És szereted?

- Igen. - mondta rekedt hangon. Luhan nem szólt egy szót se. Mélyen magába szívta a friss levegőt, majd tarkójához tette kezeit és elégedett mosollyal dőlt le a földre.  Dongi összefonta lábát kezeivel és térdére tette az állát. A vizet nézte és hallgatta hangját, ahogy messzire elsodródik, és ahogy hatalmas erejével a köveket magával vonszolja, hogy valahol máshol építsen belőle.

- Nem hiszem. A szerelemet nem mondani kell... - mondta nyugodt hangon. - … hanem érezni és meghalni érte. A szerelem egy olyan erő, ami még a halált is túléli, és csodákra képes. A szerelem a megmentő, hisz ha két ember között nincs, akkor az összefogás és küzdés sincs meg. Te szereted az arkangyalt, de kérdem én, hogy valóban szereted-e vagy ez csak egy bódult állapot? Ás mélyen a szíved mélyére és kérdezd meg magadtól. - Dongi nem szól egy szót se. Nem is akart foglalkozni azzal, amit a fiú mondott neki. Nem figyelt rá a lidérc pedig más cselhez folyamodott, hogy rá figyeljen és elméjébe tudjon hatolni. - Szereted az arkangyalt. És ő is szeret téged?

- Igen! - mondta határozottan a lány, Luhan pedig innentől kezdve tudta, nyert ügye van.  

- Honnan veszed? - mosolygott gonoszul. Dongi elgondolkozott. Emlékei között kutatott, Luhan pedig könnyen tudott közöttük kutatni, elfedni őket homállyal. Erőszak képe jelent meg a lány lelki szemei előtt. YongGuk rajta van és bántja. Másik képen az arkangyal lekever neki egy pofont. Megbélyegzi őt, de még sem az a bélyeg van most az ő lapockáján. Megrázta a fejét és Luhanre pillantott.

- Egyszer… - suttogta. - … megvédett. Tegnap este. Ragaszkodott hozzám és nem akart elveszíteni. Szeret. - elnémult. -  A szavak… - fojtatta kis szünet után. - … amiket mond. Érződik belőle, hogy többet nem tudna bántani. Szeret engem és én is őt.

- A szavak azok csak szavak. Töbet bántott téged, mint szeretett. Egyszer megvédett, de előtte bántott. Nem csak fizikailag, de lelkileg is bánt. Pedig te annyit kéred őt, hogy legyen melletted, szeressen, és ne menjen el éjszakára. - Dongi szemeibe könny gyűltek, hisz igaza van Luhannek. Az arkangyal már hetek óta alig van vele. Ő megérti, hogy muszáj eleget tennie kötelezettségeinek, de ezt nem így kéne neki se csinálnia. Hiányzik neki az angyal és ezt az érzést pár óra nem tudja feledtetni. Egy követ vett a kezébe Dongi és bele dobta a patakba.

- Nem hiszek neked. - mondta csendesen és higgadtan. Hangja a legtisztább szólamba szólt akkor és nem mutatta ki, hogy tényleg elkezdett kételkedni kedvesében. Luhan régi emlékeket bontott fel. Az akadályt nem tudta teljesen legyőzni, de nem is az volt a cél. Egy kis darabot kellett neki csak kibontania, amiből Dongi később tud majd építkezni. - Kezdek őrült lenni. - mondta teljesen váratlanul. Luhant is meglepte, a lány hirtelen közvetlensége. Dongi beszélni akart valakivel végre arról, hogy mi is játszódik le benne. YongGuknak nem akarta mondani, mert akkor rossz szemmel nézett volna rá.

- Ezt hogy érted?

- Olyan dolgok vannak a fejembe, amik nem történhettek meg velem. Ráadásul van egy angyal. Tegnap is láttam őt és ma is. Pedig nincs ott. Ő csak egy szellem. De mégis van egy olyan érzésem, hogy vele álmodok és őt látom ezekben a képekben.  - segítsége nélkül is beindult a folyamat, jegyezte meg magában Luhan. Magához ölelte Dongit aki boldogan fogadta el a támasznyújtást. Nem értette magát, miért mondta el egy vadidegennek azt, amit még a szerelmének se mer elmondani.

- Nem vagy őrült. - nem mondott erről a dologról többet, hisz tudta, ha mindent elmondana, tönkre tenné. Inkább lebontott még egy szálat. - Csukd be a szemed és pihenj. - a lány megtette. Lassan elaludt. Sötétség lengte körül. Csattanások, kardok hangja, csata zaja. Vihar vagy vihar készülődőben. Hideg üveglap a tenyere alatt és egyre gyorsuló szívverés. Hirtelen kirohan a fa alá. Kiáltva egy nevet. Nem hallja a nevet, de látja az angyalt a földön feküdve. Dongi erősködik. A nevet akarja hallani, de nem hallja. Tudnia kell. Tudni akar róla. Nem hallja. Az álom kép eltűnik ő pedig zihálva ül fel és üvölti a nevet, amihez semmit sem tud kötni.

- ZELO!!!!!

8.rész

Hangos sikoly rázta meg a vihar előtti, éjszakai tájat. Hangos morgások két oldalról, kísérteties hangok. A lány remeget a félelemtől. Nem fogta fel, hogy az élete a tét, hisz akkora nagy sokba volt a hirtelen jött támadástól. Az idegen befelé húzta az erdőbe, miközben YongGuk erősen markában fogva a lány testét, próbálta vissza szerezni őt és megvédeni. Donginak hatalmas fájdalmai voltak a két ellentétes irány miatt. Mindketten nagyon erősek voltak és nem nagyon lehetett eldönteni, hogy ki fog nyerni. A házból hirtelen HimChan rohant ki, karddal a kezében, felvéve azt a szörnyű alakot, amit az angyalok harc közben hordanak. Régen elátkozták őket. Egy hatalmas varázsló ezzel büntette meg őket, mert túlságosan gonoszak voltak. Harc közben igazi énjüket látják az ellenfelek. A sötét szívtelen teremtményeket, akik csak a szenvedésben lelik meg lelki békéjüket. HimChan az erdőbe rohant és pár másodperc múlva Dongi lábai szabadok lettek. Az arkangyalra esett és zokogva kapkodott levegő után. YongGuk magához ölelte a lányt és gyengéden simogatni kezdte. Bőrre selymessége megnyugtató hatással volt kedvesére, aki pár perc múlva már aludt is a karjaiban, mint egy kisgyermek. HimChan egy szőke hajú, gyermek arcú lénnyel tért vissza. A fiú alig lehetett kinézetre 18 éves, de még is öreg volt. Meglökte ő pedig YongGuk elé esett térdre.

- Egy tündér. - szólalt meg bosszúsan az arany szárnyú angyal. A fiú megrázta a fejét.

- A nevem Luhan és nem vagyok tündér. Lidérc vagyok. - felállt és félelmetes alakot öltött. Körmei hatalmasak lettek és feketévé váltak, rengeteg apró, kistűhegyes fogai lettek, szemei skarlátvörösen izzottak. Szőke haja eltűnt, helyette bús feketévé vált, bőre felszíne megrepedezett és szürkévé változott a repedések pedig véresek voltak. YongGuk csodálkozott, ahogy HimChan is. Nem értették ez, hogy lehetséges mikor Luhan inkább egy tündérnek nézett ki, mint lidércnek. - Üzenetet hoztam. - szólalt meg kísérteties hangon. Hangjára minden elnémult és haldokolni kezdett a környezete.

- Kitől? - kérdezte YongGuk mogorván. Luhan egy tollat mutatott fel. Fehérszínű, aranyvéggel. YongGuk elsápadt, de arcáról semmi érzelem nem volt leolvasható, pedig legbelül feszengett az idegességtől.

- Az uram vissza akarja kapni, ami az övé. - YongGuk mérhetetlenül dühös lett és mielőtt még haragja lecsaphatott volna a hírvivőre, az eltűnt a sötét erdőbe…

Dongi magához tért és nap sütött be az ablakokon. Újult erővel kelt ki az agyból és sétált a mosdó felé.  A tükörbe nézett, kezeivel pedig a mosdókagylóba támaszkodott meg. Arc vonalát nézte és próbált értelmes választ találni arra, amit érez és lát. Az őrület jeleit vélte magán felfedezni, pedig nem volt az. Normális volt csak épp ébredni készültek emlékei amit YongGuk rabolt el tőle kegyetlenül. Behunyta szemeit és újra maga előtt látta a fiút. Könnygyűltek a szemeibe, de maga se tudta miért. Ölelni és csókolni szerette volna, azt a vadidegent. Nem értette, hisz ő az arkangyalt szereti, ráadásul őt nem is ismeri. Levette a ruháit és a zuhany alá állt. A langyos víz simogatta testét, a vízcseppek birtokba vették testét, felöltöztették, ő pedig behunyt szemekkel élvezte az általa nyújtott kényeztetést. Kevés sampont tett a tenyerébe és hajába kezdte dörzsölni azt, majd lemosta a habot és felfrissülve szállt ki a kabinból. Megtörölte a tükröt a párától és mikor belenézett az angyalt látta maga mögött. Ijedten fordult meg, de nem volt ott semmi. Magára kapta a törölközött és a szobába sietett…

HimChan kimerülten feküdt az ágyon és hagyta, hogy szeretője kényeztesse. Semmi érzelem nem tükröződött arcán. Arc vonásai kemények voltak és agyában kutatott értelmes válaszokért. A lány megunta a sikertelen próbálkozást és fentebb kúszott. Ráült HimChan ágyékára és apró csókokkal lepte el az angyal nyakát. Nem mozdult az angyal. Mint egy szobor úgy feküdt ott. Agya máshol járt, gondolkozott vajon, mit tehetne. Lerázta magáról a lányt, aki mérgesen dünnyögött, ő pedig az ajtón kisétálva, egyenesen DaeHyun szobájába ment. Csak az járt a fejében, hogy találnia kell valamit. Valami magyarázatott. Benyitott és az ajtó nyikorogva tárta fel a szobát. Belépett és becsukta maga mögött az ajtót. A szobában rend és tisztaság honolt, a polcokon különféle érdekes szerkezetek sorakoztak, amiket valószínűleg ő készített és fejlesztett tovább. Oda ment hozzájuk. Óvatosan megsimította a vaskerekeket, majd a kisebb tárgyakhoz vette az irányt. Nem tudta kitalálni, hogy mi mire lehet jó, de nem is nagyon akarta tudni. Az asztalhoz sétált és kihúzta a fiókokat. Tervrajzok voltak begyűrve oda és mindenféle vázlatok. Nem talált semmi használhatót. Nem is értette, hogy egy ilyen okos angyal, mint ő miért ír vázlatokat. Egész délelőtt a szobában kutatott, de nem talált semmit. Csalódottan lépett ki a folyosóra, majd kifelé az udvarra. Hatalmas szárnycsapásokkal felszállt és kutatni kezdett legjobb barátja után…

A lány a patak partján ült, lábát hűtötte a hideg vízben. Az erdő magába foglalta és eltemette a gondjait. A kis cserje halkan folyt, mosva a köveket és kisebb sziklákat, játékos formákat formázva belőlük. Néha egy-egy hal kiugrott megmutatni magát, majd hangos csobbanással vissza kerültek a mélybe. A szőke hajú fiú a fák és bokrok közül nézte a békésen pihenő lányt. Dongi semmit sem sejtett és kissé összehúzta magát, mikor a fiú hirtelen kilépett. Előző éjszaka ő nem látta az arcát. Nem is sejtette ki ő. A lány megbabonázva nézte a fiút, aki lusta léptekkel közeledett felé. Leült mellé és az eget nézte mosolyogva.

-A nevem Luhan. És szeretnék a barátod lenni Dongi.