8.rész

Hangos sikoly rázta meg a vihar előtti, éjszakai tájat. Hangos morgások két oldalról, kísérteties hangok. A lány remeget a félelemtől. Nem fogta fel, hogy az élete a tét, hisz akkora nagy sokba volt a hirtelen jött támadástól. Az idegen befelé húzta az erdőbe, miközben YongGuk erősen markában fogva a lány testét, próbálta vissza szerezni őt és megvédeni. Donginak hatalmas fájdalmai voltak a két ellentétes irány miatt. Mindketten nagyon erősek voltak és nem nagyon lehetett eldönteni, hogy ki fog nyerni. A házból hirtelen HimChan rohant ki, karddal a kezében, felvéve azt a szörnyű alakot, amit az angyalok harc közben hordanak. Régen elátkozták őket. Egy hatalmas varázsló ezzel büntette meg őket, mert túlságosan gonoszak voltak. Harc közben igazi énjüket látják az ellenfelek. A sötét szívtelen teremtményeket, akik csak a szenvedésben lelik meg lelki békéjüket. HimChan az erdőbe rohant és pár másodperc múlva Dongi lábai szabadok lettek. Az arkangyalra esett és zokogva kapkodott levegő után. YongGuk magához ölelte a lányt és gyengéden simogatni kezdte. Bőrre selymessége megnyugtató hatással volt kedvesére, aki pár perc múlva már aludt is a karjaiban, mint egy kisgyermek. HimChan egy szőke hajú, gyermek arcú lénnyel tért vissza. A fiú alig lehetett kinézetre 18 éves, de még is öreg volt. Meglökte ő pedig YongGuk elé esett térdre.

- Egy tündér. - szólalt meg bosszúsan az arany szárnyú angyal. A fiú megrázta a fejét.

- A nevem Luhan és nem vagyok tündér. Lidérc vagyok. - felállt és félelmetes alakot öltött. Körmei hatalmasak lettek és feketévé váltak, rengeteg apró, kistűhegyes fogai lettek, szemei skarlátvörösen izzottak. Szőke haja eltűnt, helyette bús feketévé vált, bőre felszíne megrepedezett és szürkévé változott a repedések pedig véresek voltak. YongGuk csodálkozott, ahogy HimChan is. Nem értették ez, hogy lehetséges mikor Luhan inkább egy tündérnek nézett ki, mint lidércnek. - Üzenetet hoztam. - szólalt meg kísérteties hangon. Hangjára minden elnémult és haldokolni kezdett a környezete.

- Kitől? - kérdezte YongGuk mogorván. Luhan egy tollat mutatott fel. Fehérszínű, aranyvéggel. YongGuk elsápadt, de arcáról semmi érzelem nem volt leolvasható, pedig legbelül feszengett az idegességtől.

- Az uram vissza akarja kapni, ami az övé. - YongGuk mérhetetlenül dühös lett és mielőtt még haragja lecsaphatott volna a hírvivőre, az eltűnt a sötét erdőbe…

Dongi magához tért és nap sütött be az ablakokon. Újult erővel kelt ki az agyból és sétált a mosdó felé.  A tükörbe nézett, kezeivel pedig a mosdókagylóba támaszkodott meg. Arc vonalát nézte és próbált értelmes választ találni arra, amit érez és lát. Az őrület jeleit vélte magán felfedezni, pedig nem volt az. Normális volt csak épp ébredni készültek emlékei amit YongGuk rabolt el tőle kegyetlenül. Behunyta szemeit és újra maga előtt látta a fiút. Könnygyűltek a szemeibe, de maga se tudta miért. Ölelni és csókolni szerette volna, azt a vadidegent. Nem értette, hisz ő az arkangyalt szereti, ráadásul őt nem is ismeri. Levette a ruháit és a zuhany alá állt. A langyos víz simogatta testét, a vízcseppek birtokba vették testét, felöltöztették, ő pedig behunyt szemekkel élvezte az általa nyújtott kényeztetést. Kevés sampont tett a tenyerébe és hajába kezdte dörzsölni azt, majd lemosta a habot és felfrissülve szállt ki a kabinból. Megtörölte a tükröt a párától és mikor belenézett az angyalt látta maga mögött. Ijedten fordult meg, de nem volt ott semmi. Magára kapta a törölközött és a szobába sietett…

HimChan kimerülten feküdt az ágyon és hagyta, hogy szeretője kényeztesse. Semmi érzelem nem tükröződött arcán. Arc vonásai kemények voltak és agyában kutatott értelmes válaszokért. A lány megunta a sikertelen próbálkozást és fentebb kúszott. Ráült HimChan ágyékára és apró csókokkal lepte el az angyal nyakát. Nem mozdult az angyal. Mint egy szobor úgy feküdt ott. Agya máshol járt, gondolkozott vajon, mit tehetne. Lerázta magáról a lányt, aki mérgesen dünnyögött, ő pedig az ajtón kisétálva, egyenesen DaeHyun szobájába ment. Csak az járt a fejében, hogy találnia kell valamit. Valami magyarázatott. Benyitott és az ajtó nyikorogva tárta fel a szobát. Belépett és becsukta maga mögött az ajtót. A szobában rend és tisztaság honolt, a polcokon különféle érdekes szerkezetek sorakoztak, amiket valószínűleg ő készített és fejlesztett tovább. Oda ment hozzájuk. Óvatosan megsimította a vaskerekeket, majd a kisebb tárgyakhoz vette az irányt. Nem tudta kitalálni, hogy mi mire lehet jó, de nem is nagyon akarta tudni. Az asztalhoz sétált és kihúzta a fiókokat. Tervrajzok voltak begyűrve oda és mindenféle vázlatok. Nem talált semmi használhatót. Nem is értette, hogy egy ilyen okos angyal, mint ő miért ír vázlatokat. Egész délelőtt a szobában kutatott, de nem talált semmit. Csalódottan lépett ki a folyosóra, majd kifelé az udvarra. Hatalmas szárnycsapásokkal felszállt és kutatni kezdett legjobb barátja után…

A lány a patak partján ült, lábát hűtötte a hideg vízben. Az erdő magába foglalta és eltemette a gondjait. A kis cserje halkan folyt, mosva a köveket és kisebb sziklákat, játékos formákat formázva belőlük. Néha egy-egy hal kiugrott megmutatni magát, majd hangos csobbanással vissza kerültek a mélybe. A szőke hajú fiú a fák és bokrok közül nézte a békésen pihenő lányt. Dongi semmit sem sejtett és kissé összehúzta magát, mikor a fiú hirtelen kilépett. Előző éjszaka ő nem látta az arcát. Nem is sejtette ki ő. A lány megbabonázva nézte a fiút, aki lusta léptekkel közeledett felé. Leült mellé és az eget nézte mosolyogva.

-A nevem Luhan. És szeretnék a barátod lenni Dongi.