5.rész

A holnap mindig valami szépet hoz, azt mondják az emberek. Nem hoz ő semmi szépet. Bánatot hordoz magával és halált. Kétségtelenül ez jut minden igaz embernek és halhatatlannak. A szerelmet legyőzi a másnap és az elmúlás. A szerelem nem marad fent örökre, hisz az idő rozsdás, vasfogai tönkre tesznek mindent. 

A madarak édesen csipogtak, majd hirtelen elnémult minden. A verőfényes napsütést, fekete felhők váltották fel. és észrevétlenül kúsztak a boldog táj fölé. Minden megváltozott egy perc alatt, csak egy valami nem. A földön egy lány feküdt és egy angyal összefonódva, egymásba gabalyodva. A hideg szellő figyelmeztetően csiklandozta őket és ijedten riadtak fel, mert mindketten látták. Álmukat YongGuk tette rémálommá. Véres álmukban ő volt a középpontba és őrült tekintettel nézett rájuk, miközben ők egymás karjaiban szenvedtek.

Zelo felöltöztette a lányt és megnyugtatta amennyire tudta. Megígérte neki, hogy nem lesz semmi baj és, hogy ő mellette lesz és vigyázni fog rá, legyen bármi. Dongi hitt neki. Elhitt minden szavát és remélte nem fognak annyira szenvedni, mint amennyire szeretik egymást. Karjaiba vette a remegő testet és a felhők fölé szállt vele. Dongi arcát csípte a szél és a saját könnyei. Valahol a távolba elkezdett tombolni a vihar. Mint a vaku fénye figyelmeztette az ég, az embereket, hogy hatalmas vihar van közelgőbe.  Hamarosan zuhogni kezdett rájuk a jeges eső. Néhány jég darab eltalálta Zelot, de ő mintha misem történt volna repült tovább szorosan magához ölelve szerelmét. Megérkeztek és ügyetlenül landolt, a kimerültségtől a földre, de akkor se ejtette el a társát. Zelo megállt Dongi előtt és egy nyakláncot vett le a nyakából, majd azt szerelme nyakába akasztotta.

- Történjék, bármi ez mindig azt fogja jelezni, hogy az enyém vagy. - a lány könnycsatornái megeredtek. Szipogni kezdett majd hangos zokogásba tört át és megmarkolta Zelo kezeit.

- Miért búcsúzkodsz? Miért mondasz nekem ilyeneket? - alig látott már a könnyeitől, de mást nem tudott tenni, minthogy sírjon. - Zelo kérlek. Ne tedd ezt velem. Ne! - Dongi érezte, hogy Zelo el fogja hagyni, magára fog maradni és kétségbeesetten fog kapálózni miközben egy arkangyal, hatalmas, gonosz árnya próbálja őt örökre magába szippantani. - Nem fogom hagyni, hogy itt hagyj. Harcolni fogok. - Zelo megfogta a fejét és megcsókolta.

- Dongi! Ha arra készül, amire gondolok, te soha többet nem fogsz rám emlékezni. - s mintha tudta volna YongGuk, hogy róla van szó, az ég hatalmasat dörrent és fenyegetően közelükbe csapott be a villám. Még egyszer utoljára megcsókolták egymást, hosszan, szenvedélyesen és nagyot nyelve elindultak a ház felé. 

Beléptek az ajtón és JongUp várta őket. Dongi az angyal gyönyörű, művészi szárnyait nézte, amelyek teljesen megbabonázták. A test, ami a szárnyakhoz tartoztak erőt sugárzott, arca abban a pillanatban egyszerre volt szomorú és együtt érző. Másik két angyal kiknek szárnyaik hófehérek voltak és semmi cicoma nem volt bennük, megragadták Dongi kezeit és hátához feszítették. JongUp, Zelot ragadta meg és így mentek  YongGuk elé. Egy hatalmas terem közepére vitték őket. Ez volt a bálterem. Az arkangyal itt fogadta a vendégeit és általában itt történt minden fontosabb esemény. Donginak nem volt ideje körbe nézni, mert csak YongGuk mérhetetlen dühös arcára tudott figyelni. Megálltak. Zelot a falhoz szegezték és szárnyainál fogva a falhoz szegezték. Hangosan felnyögött. A lány ijedten próbált hozzá rohanni, de a két angyal nem engedett. YongGuk oda lépdelt a gyötrődő angyalhoz. Egy hatalmas kést vett elő és bele vágott azokba a gyönyörű szép szárnyakba, amik előző este melegen tartották a didergő lányt. Zelo fájdalmasan ordított fel. Dongi erőt vett Zelo szenvedéséből és hangosan felkiáltott.

- Enged el! Nem látod, hogy szenved? Hagyd őt békén. - ordította torkaszakadtából. YongGuk felé fordult és oda sétált hozzá, majd egy hatalmas pofonnal jutalmazta meg a bátor lányt.

- Hagyd őt békén! Ő az enyém! - most már Zelo is meg tudott szólalni. YongGuk nem mozdult. A szobában lévő egyik széket a tiszta nyers erejével felemelte és válaszként Zelo hoz dobta, ami gyenge testén darabokra hullott. Pár percre elvesztette az eszméletét majd arra nyitotta ki a szemét, hogy YongGuk épp leszakítja Dongiról az inget. A lány rémülten takargatta magát. Zelo felemelte a kezét és kihúzta a szárnyaiból a szeget, míg a többi angyal a lány makulátlan testének látványától volt megbabonázva. Mikor erőt nyert szerelméhez rohant és testével védelmezte. Nem volt teljes erejében, de a lányért készen volt meghalni is. YongGuk dühösen pillantott rá, majd behatolt Zelo elméjébe és földre kényszerítette és abba a pillanatba levágta a szárnyait. Ordított, Dongi pedig rémülten nézte azokat a csodaszép szárnyakat, véresen a földön heverve. Tegnap este még az ő testét melegítették most pedig ott hevernek, kihűlve. Mocorogni kezdet és kirángatta magát, fogva tartói kezéből. Szerelméhez rohant és nyugtatni kezdte.

- Ne aggódj. - motyogta az angyal. - Vissza fognak nőni és sokkal szebbek lesznek. - megcsókolta a lány a fiatal angyalt.

- A tied vagyok, angyalka. Örökre. - sírta. - Nem engedem, hogy bántsanak téged, ahogy te se engednéd, hogy hozzám érjen bárki is. Harcolok érted szerelmem. Kérlek, ne hagyd magad. - kérlelte Dongi könyörögve, de Zelo nem mozdult.

- Nem hagyom magam. Ő erősebb nálam. - nyögte erőtlenül. - Dongi ne hagyd magad. - suttogta majd YongGuk megragadta a lányt és faltövéhez dobta. A szenvedő angyal fölé állt megvetően és szánalmas tekintettel figyelte minden lélegzet vételét. Oldalba rúgta és fájdalmasan nyögött fel.

- Egy mozdulattal kiszakíthatnám a torkod. - morogta mérgesen. Az arkangyal nagyon dühös volt, mert úgy érezte, hogy elárulta őt az, az ember, akiben a legjobban megbízott. Dongi a faltövében sírt csendesen. HimChan oda lopózott hozzá. Leguggolt elé és megsimította arcát majd rá adta saját ingjét.

- Shh… nyugodj meg. Nem sokára vége. - Dongi megijedt és hirtelen ezer meg ezer szörnyű gondolat futott végig az agyában. Nem. Nem tudna Zelo nélkül élni. Nem is akar, de ha meghal szerelme, akkor ő is meg fog halni, YongGuk kezeiben.

- Megöli! - riadtan nézett a gyönyörű aranyszárnyú angyalra, aki ott volt mellette és vigasztalta, míg a többi angyal elítélve nézte őt és alig várták, hogy YongGuk a kezükre adja testét és azt csináljanak vele, amit akarnak.

- Nem, nem fogja. Nem teheti meg.

- HimChan. - rivallt rá YongGuk. HimChan felállt. Dongit még egyszer utoljára megtudta nézni Zelo, majd a lány pillái lecsukódtak, ahogy YongGuk megérintette tenyerével a lány forró, izzadt homlokát.

Újra kezdődött a nap. Dongi számára végül is. YongGuk meztelen teste mellett ébredt, szörnyű fejfájással. Az arkangyal mozdulatára lassan kinyitotta a szemét és a hófehér testre nézett, amely mellette pihent. A lány végig simított arca élén, majd gyenge csókot lehet az angyal állára, mosolyogva. Az angyal kéjesen nyögött és magához vonta a lányt, merev férfiasságát hozzá dörgölve. Dongi teste liba bőrős lett és bele kapaszkodott az erős angyal nyakába.

- Szia, kicsim. - suttogta YongGuk szenvedélyesen.

- Jó reggelt. Jól aludtál? - megcsókolta az angyalt.

- Igen, de az ébredés csodásabb. - mint két szerelmes pár, úgy néztek ki. Ez csak egy illúzió volt. Nem ez volt az igazság. YongGuk kitörölt mindent Dongi agyából ami Zelohoz kötötte és csak azt a szerelmet hagyta meg, amit a lány olyan erősen érzett, hogy még a halál se tudná elvenni tőle. Ezt hagyta meg csak neki és ezt is maga felé irányította. Azt akarta, hogy Dongi csak őt szeresse, és csak őt tegye boldoggá. A lány újra megcsókolta az angyalt. Hófehér bőre makulátlan volt pedig volt rajta előző nap egy-két sérülés. Teste imitt amott kilátszódott a takaró alól, majd az arkangyal szárnyaival mindent eltakart és a szoba elnyelte kettőjük gyönyörittas nyögéseiket.

A szélcsendesen suhant végig a gyepen, megrezegtetve a fűszálakat. A Nap elbújt egy-egy felhő mögé és onnan nézte a földön heverő gyönyörű angyalt. Aranyszínű szárnyai vakítóan fényletek az emberek pedig a bokrokból csodálták szépségét. Meg akarták érinteni. Magukénak akarták ezt a csodát. Ő csak feküdt és mosolygott együgyűségükön. Mindig is bolondnak tartotta az embereket és ez most sem volt máshogy. Egy kisebb árnyék vetült rá. Egy lány állt felette, boldog arccal. Leült mellé és megfogta HimChan kezét.

- Szia Dongi. - mosolygott vissza rá és lustán felült.

- Szia. - szívta magába a friss levegőt elégedetten és a közelükben lévő erdőt fürkészte ahol az emberek tátott szájjal bámulták őket.

- Szép a nyakláncod. - törte meg a csendet HimChan.

- Ohh köszönöm, de fogalmam sincs, hogy került a nyakamba.

- Megnézhetem? - a lány bólintott, HimChan pedig érte nyúlt és megnézte közelebbről. Felismerte. Ezt a nyakláncot még Zelo kapta az anyjától mikor kicsi volt és meghalt. Megölték. Azok a fenevadak végeztek az anyjával, akik most YongGuk hatalmát próbálják megdönteni. Zelo neki adta a legdrágább kincsét. HimChan nem tudta, hogy reagáljon erre. Nem sokat szokott törődni a halandó érzelmekkel és most se tudta eldönteni, hogy sírjon, vagy csak közönyösen nézzen át ezen a gesztuson. Kicsit megszorult a szíve, ahogy visszaadta a lánynak ő pedig csodálkozva nézte a kis medált. Nem értette eddig Zelo, hogy szerethette meg ilyen hamar ezt az emberi lényt. Végül rájött. Túl kedves a lány és mégis valami erőt hordoz magában. - Nem hiányzik a családod? - tette fel a kérdését csendesen. Dongi arca megfeszült. Mióta itt van először kérdezték őt a családjáról. Már majdnem elfelejtette őket és most mégis egy fájdalmas részét találta meg az angyal.

- Hiányoznak. - mondta alig érthetően, szíve pedig összeszorult. A családja volt mindig is akik mellette álltak, de az utóbbi időben ez megváltozott. - Tudod… aznap este a sziklánál azért voltam, mert össze vesztünk. Mindenki engem támadott. Már hónapok óta szívták a vérem. Meguntam. - jött elő a fájó emlék. - Tudom, hisztis kislány, de akkor is, meguntam. Most pedig. - nézett fel könnyes szemekkel az égre. - Nagyon hiányoznak. Tudod, azt hittem nem fogom megszeretni YongGukot, de tévedtem. Vele akarok élni örökre. - HimChan szíve hirtelen dobbant egy nagyot. A kis angyalka jutott eszébe. Zelo ha ezt most hallaná, ezer darabra törne és hagyná, hogy a szél elvigye messzire. Pár lány jött ki az épületből, kacagva. HimChan nem fordította el a fejét, de Dongi igen. Kíváncsi volt rájuk. A lányok közelebb sétáltak és megvetően néztek Dongira. A megszeppent lány nem értette. HimChan mosolyogva szólt hozzá.

- Ne aggódj csak féltékenyek, hogy te vagy YongGuk új kis kedvence. - Dongi nem tudta eldönteni, hogy ezt most gúnyból mondta neki vagy csak közölte vele a tényeket.  Végül úgy döntött nem foglalkozik vele és a lányok felé fordult. Csodálva nézte szépségüket és kecsességüket. Nem értette, hogy YongGuk mit szeret rajta mikor ő még a nyomukba se ered. Megrázta a fejét és újra az égre szegezte a tekintetét. Egy angyal közeledett feléjük. HimChan elköszönt tőle és távozott majd pár másodperc után YongGuk szállt le mellé.

- Szia, angyal! - köszönt neki Dongi miközben felállt hozzá.

- Szia, emberke! - megölelte a lányt és megcsókolta. A többi ágyas duzzogva figyelte őket, majd mikor elváltak egymástól YongGuk rájuk nézett és intett nekik. Ők oda sétáltak hozzájuk. - Szabadok vagytok! Elmehetek! Haza mehetek a családjaitokhoz. Keressetek magatoknak ember férjet. Nekem csak ő kell és senki más…

4.rész

YongGuk szívében egy percre megállt minden, ahogy meglátta szeretőjét. A lány haldoklott ő pedig küzdött érzései ellen. Végül döntött.

- JongUp! Tartsd a frontot. YongJae, te velem jössz! - adta ki az utasítást és leszállt a lány és Zelo mellé. Levette Dongit a fiatal angyalról és mellé fektette. Kihúzták a tőrt a hátából mire ő hangosan felnyögött és a szája szélén kevés vér serkent ki.

- Dongi! - suttogta nevét YongGuk. - Mondtam neked te idióta, hogy maradj ott. - kissé ingerülté vált a hangja a félelemtől, hogy elveszítheti ezt a számára olyan értékes kincset. YongJae is leszállt melléjük. Megnézte a lány pulzusát, majd a szemeit és a sebének mélységét.

- Uram! Fel kell, vinni vagy nem marad életben. - hajtotta le a fejét. YongGuk bólintott.

- Tisztában vagyok vele. Én viszem őt, te pedig Zelot vidd és hívd az orvost, amilyen gyorsan csak tudod. - felvették őket és a házba vitték. Lefektették majd YongJae visszatért az orvossal. Igen az angyaloknak voltak orvosaik. Nem az ő számukra, hanem a szeretőik számára. YongGuk próbálta magát tartani, nem akarta, hogy gyengének lássák. Az orvos vizsgálni kezdte ágyasát és nem jó hírrel szolgált. „Estére meg fog halni, ha elég erős, akkor reggelig még bírni fogja” - zengtek a szavak a fülében miközben az ellenségeit ölte meg sorba. Kimerülten ment el fürdeni majd ment a szobába ahol Dongi feküdt. Nem volt egyedül. Zelo már felépült és ott ült mellette. - Hamarabb meggyógyultál, mint szoktál. Fejlődsz. - mondta közömbösen. Felállt a fiatalabb és meghajolt ura előtt.

- Bocsásson meg uram, de látni akartam minél hamarabb, hogy ő jól van-e és ez segített nekem. - ott állt előtte, mintha valami bűnt követett volna el. YongGuk végig nézett rajta. Szárnyai még sérültek voltak, arca sebes, kezeit pedig alig tudta még mozgatni.

- Tévedtem. Te nem fejlődtél. Te ostobább lettél. - gyúlt mérhetetlen haragra. - Pihened kéne nem pedig itt lenned. Nem gyógyultál még meg teljesen. Mit tettél Dongival? Miért szeret téged annyira, hogy képes kirohanni hozzád egy csata kellős közepén és próbál életben tartani mikor te eleve halhatatlan vagy! - Zelo nem szólt semmit. Ezt valójában ő is szerette volna tudni. Nem értette, hogy mivel hatott ennyire a lányra. Talán azzal, hogy megvédte és ápolta, mikor YongGuk mérhetetlen nagy fájdalmat okozott neki. - Menj innen el és nem akarlak itt látni! - meghajolt és még egy utolsó pillantást vetett plátói szerelmére, mert érezte valahol a szíve mélyén, hogy Dongit soha többet nem fogja látni.

A Nap véresen szállt alá, az eget vörösre festve. Halk dudorászás hallatszódott valahonnan messziről. Az udvar vérben ázott. A madarak némák voltak, tücskök se ciripeltek. Meghalt minden, mi élő volt. A hang egyre jobban erősödött. Egy kislány ült a folyó parton nem messze az angyalok menedékétől. Kavicsokat szedett és azokat mosogatta, közben pedig az iskolában tanult dalt énekelte. Alig lehetett nyolc éves, de gyönyörű, hollófekete haja tökéletesen bomlott le a vállára és hátára. A világ legszebb angyala jelent meg mögötte. A kislány egy ideig észre se vette, majd mikor aranyszárnyai megcsillantak a víz tetején a lány felkapta a fejét és felé fordult. Tátott szájjal nézte, megbabonázva, kiejtette a követ a kezéből és a kis kezeivel a szárny felé nyúlt. Az angyal édesen mosolygott rá majd a jobb kezét nyújtotta felé. Megfogta, megragadta és elvitte magával.

Dongi egyre lázasabb lett és kezdte az életet feladni. Arca verejtékben úszott, teste forró volt és alig észlelt már valamit a külvilágból. Álmai közt járt. Átélte újra az elmúlt napokat. Újra látta azt a gyönyörű angyalt, aki ott szenvedett a falhoz szegezve. Látta Zelo jóságát és emberi szívét. És újra átélte azokat a borzalmakat, amiket YongGuk művelt vele. De halotta a hangját is, ahogy kétségbeesetten könyörög neki, hogy kelljen fel és mondjon neki újra ellent. Érezte tapintását arcán, de ennél többet nem. Ami a szobában zajlott ezen kívül, azt nem tudta érzékelni. Lassan elkezdett zuhanni és már ezeket a dolgokat se érezte.

Megállt a szíve. Egy pillanatra halott lett, de a másik pillanatban valami megragadta őt és visszarántotta. Élnie kell, nem adhatja fel. Nem dobhatja el csak így azt, amit olyan nagy becsben tartott eddig. Kezével megszorította a kezet mi átfonta testét. Fájt neki, hogy meg kell emelnie a karját, de küzdött. Erőlködött, hogy a szemeit ki nyissa. Látni akarta a napot. Újra érezni akarta a jótékony hatását.

- Ébredj! Térj magadhoz! - hallotta a hangot. Nem tudta archoz kötni. Nem halotta még soha. Kinyíltak a szemei és először egypár fényes, aranyszínű szárnyat látott meg, melyet a Nap színezett olyan szépre. Tudta. Rögtön tudta ki ő. Az, az angyal volt, akit ő előző este megmentett és akiért YongGuk olyan kegyetlen volt vele. Megszorította a karját.

- Kö-kö-köszönöm. - nyögte ő is, mint az angyal mikor ő volt halálra ítélve. Az angyal csak mosolygott rá és megsimogatta arcát.

- Shhh… aludj! Most már nem fogsz meghalni. Most már aludhatsz nyugodtan. - a lány becsukta szemeit és elaludt.

YongGuk idegesen járt fel-alá a szobában. HimChan, YongJae és DaeHyun lehajtott fejjel álltak előtte. Belecsapott egyet mérgesen az asztal mi az erejétől megrepedt.

- Normálisak vagytok??? - üvöltött és hangja minden hol halható volt. - Egy ártatlan kislányt? Hogy tehettétek ezt? DaeHyun, neked, hogy a fenébe fordult meg ez az eszedben? És te YongJae? Nem te vagy a segítőkész angyalka? - gúnyolódott vele.

- Uram! - szólalt meg DaeHyun. A dühös arkangyal leintette.

- Nem érdekel. Büntetésben lesz részetek. Megszolgáltatok érte és most nem lesz ott Dongi, hogy megmentsen titeket. - nézett szúrós tekintettel HimChanre. - Tűnjetek el innen. - megfordult és kinézett az ablakon. JongUp lépett be az ajtón, amin előbb a három bűnös angyal lépett ki.

- Uram! Viharfelhők közelednek. - mondta csendesen. - Megint támadnak. - YongGuk a kezét az ablakra tette.

- Tudom. - és megfagyott az üveglap. - Készülődjetek! Vonjatok védő bástyát. Minden angyalra szükség van. Az ágyasokat zárjátok be, hogy ne történjen meg az, ami ma. Dongihoz pedig állítsatok erős őröket, illetve az orvosok is maradjanak mellette. Nem tudom, hogy mit fog belőle kiváltani az új élete. Indulj! - JongUp meghajolt és kisétált az ajtón.

Éveknek tűnt az a pár óra, ami alatt YongGuk és serege, ezer gonosz teremtményt győzött le. A büszke arkangyal most sérült meg először életében. Lábai Dongihoz vitték és nem a szobájába gyógyulni. Látni akarta ágyasa gyönyörű arcát. Aludt. Leült mellé és hallgatta a lányt. Megsimította gyengéden arcát mire ő kinyitotta gyönyörű íriszeit. YongGukot nézte. Békésnek látta és boldognak a veszélyes, dühös arkangyalt. Meglátta a súlyos sérülést mellkasán. Oda kapta a kezét és megérintette. Rezzenéstelen arccal tűrte az angyal a fájdalmat. Dongi felült. Riadtan nézett YongGukra.

-Mi történt? - az angyal nem szólt semmit. A szeme valamilyen különleges fényben csillogott, de nem szólt egy szót sem. Dongi feladta. - Meg kell fürdened. Tiszta vér vagy. - Dongi kiszállt az ágyból és imbolyogva a fürdő felé ment. Vizet engedett a kádba, majd az angyalhoz sétált, megfogta a kezét, bevitte a fürdőszobába és rácsukta az ajtót. Visszabújt az ágyba és várta YongGukot, hogy tisztán ki jöjjön hozzá. Így is történt. Tízperc múlva az angyal illatosan és tisztán lépett ki. A sérülések eltűntek róla, bőre újra gyönyörű szép lett. Bebújt mellé.

- Erős ember vagy. - csókolta meg gyengéden. Dongi meglepődött, mert eddig akárhányszor megcsókolta az angyal mindig követelőző volt és durva. Úgy döntött ezt viszonozni fogja és így is tett. Puha ajkaik egyé olvadtak össze és már Dongi is csak élvezte azt az érzéki örömöt, amit az angyal szeretője adott neki. Az angyal elégedetten mosolygott bele csókjukba. Mikor elváltak egymástól, megsimogatta arcát. - Így már sokkal jobb. Pihened, kell. - lefektette a lányt, betakarta és magához ölelt.

- Én meghaltam igaz? - fakadt ki belőle a kérdés. YongGuk csak halkan morgott egyet. Tiltott dolgot tettek HimChanék. Ezt nem lett volna szabad. - Hirtelen minden eltűnt, ami eddig az enyém volt, utána újra visszakaptam. Meghaltam. Olyan volt, mintha már nem a testemben lennék. Meséld el, kérlek! - kérlelte YongGukot, de ő nem válaszolt.

- Aludj, kérlek. Pihenned kell.

Szörnyű álmok kerítették hatalmába Dongit. Egy kislányról álmodott és szörnyű haláláról. Vizesen, remegve ébredt fel. YongGuk mellette aludt és karjaiba zárta az ő vizes testét. Lefejtette magáról és kisétált az ajtón. A hosszú folyosóra lépett ki. Balra majd jobbra nézett és úgy döntött elindul jobbra. Mezítláb sétált végig a kézzel szőtt, régi, puha, vörös szőnyegen. Egy, egy képet megérintett ujjaival és kecsesen sétált végig a végtelen hosszúnak tűnő folyosón. YongGuk ingje lebegett vékony testén, hosszú fekete haja rakoncátlanul omlott le hátán és vállán. Zelo hangtalanul követte őt és gyönyörködött benne. Dongi újra jobbra fordult és ajtókat fedezet fel. Oda lopódzott hozzájuk és fülét a falapnak nyomta, hogy hallgatózzon. Nem hallott semmit. Csalódottan indult tovább és zsákutcába került. Megállt az ablaknál és Zelo körvonalait fedezte fel. Megfordult és gyors léptekkel indult felé, majd mit sem törődve az etikettel és azzal, hogy ő YongGuk ágyasa, nyakába ugrott és erősen magához ölelte. Vállai fel- alá kezdtek mozogni, könnyei pedig eláztatták a fiatal angyal ingjének nyakát.

- Shhh… ne sírj! Mi a baj? - a lány csak szipogni tudott, majd erőt vett magán és megszólalt.

- Azt hittem meg fogsz halni. - szipogta. Zelo elmosolyodott. Cirógatni kezdte haját.

- Butus vagy. Halhatatlan vagyok. - felemelte könnyedén a lányt és elindult vele. Párperc múlva az ing leesett róla és egy szál bugyiban volt az angyal kezeiben. Dongi arcát Zelo nyakába fúrta még jobban és megpuszilta. Zelo letette és ráadta a saját ingét. - Fájdalmas, de az övé vagy. Nem érhetek hozzád és te se hozzám.

- Én nem akarok az övé lenni. - sírta halkan. - Nem kérdezet meg. Én nem akarok vele lenni. Nekem te kellesz. - a fiatal angyal kezébe vette a síró lány fejét és hüvelykujjával cirógatta arcát miközben édesen mosolygott rá.

- Repülj velem! - megcsókolta a lányt és kirepült vele a sötét éjszakába.

Egy sziklán ültek mely a völgy felett nyúlt hosszan. A Hold magasan az égen volt, saját, teljes pompájában világítva. Egymás karjaiban pihentek és édes meséket énekelt Zelo, Dongi fülébe. A lány boldog volt és jobban hozzá bújt. Az angyal játszott, hosszú, fekete fürtjeivel majd abba hagyta az éneklést.

-Azt hittem el foglak veszíteni. - suttogta szerelme fülébe. - Tudod Dongi nekünk ezt nem lenne szabad csinálnunk. - kibújtatta a lány vállát az ingből és a lapockáján lévő jelet simította meg. Azt a jelet, ami mindenkit arra figyelmeztetett, hogy ez a lány egy arkangyal ágyasa. Zelo nem foglalkozott vele. Eddigi életében mindig engedelmeskedett YongGuknak, de most már élni akart. Megcsókolta a jelet, ami eltűnt hófehér bőréről. Levette szépen róla az inget és forró szenvedélyes csókba invitálta a megszeppent emberi lényt. Kéjesen nyögött fel alatta, ahogy a selymes kéz végig simított forró testén. Lassan a földre teperte a lányt, aki most először hagyta magát. Hagyta magát egy olyan személynek, akit talán, tényleg szeret.

Egy óra múlva egymás mellett feküdtek a hideg földön. Az angyal szárnyaira fektette a lányt, hogy ne fázzon. Simogatta, cirógatta és édes szavakkal becézgette. Boldog volt, hogy végre szerethet valakit.

- Te voltál az első és az utolsó számomra. Az egyetlen maradsz, míg létezünk. - suttogta Dongi fülébe a szavakat és megpuszilta arcát.

- Az arkangyalé vagyok. - mondta szomorúan. - Rajtam van a jel.

- Már nincs. - puszilta meg újból. - Azt hiszi, hogy ostoba vagyok, de tudom jól, hogy azt a jelet abban az esetben le lehet szedni, ha a viselője nem egyezet bele a kapcsolatba. Most már az én jelem viseled. - simította meg a lapockáját. Dongi csodálkozott.

- Nem éreztem.

- Mert ezt nem úgy kell csinálni, ahogy ő csinálta. - és újra hosszú, szenvedélyes csókba invitálta a halandó lányt, megvárva, hogy a hajnal első, piros nap sugarai rajta kapja őket, szerelmes ottlétükön.

3.rész

Az éjszaka elrejt mindent. Elrejti azt a sok csodálatos teremtményt, melyeknek szívük méregbe van itatva. A csillagok magasan az eget uralják, pásztorukkal a Holddal, de azon az estén ez nem így volt. A távolban egy villám cikázott végig az égen majd halk dörgés kísérte útját. A táj hirtelen elnémult, majd hangos csattanással újra hang töltött be mindent. A szél tépte a fák leveleit, mik megadóan estek a földre néhány ág kíséretében. A levegővel furcsa, éles hangok terjedtek és egy bizonyos szag, összekeveredve az eső édes illatával. Dongi felijedt. Az eső vadul kopogott ablakán majd kinyílt az egyik szárnya és megérezte a vér friss illatát. Az arkangyal már nem volt mellette, ott hagyta őt miután kénye kedvére kihasználta a törékeny testet. Könnyek gyűltek a szemébe a megalázó emlékektől. Ha egy ember, egy angyal szeretője lesz, az arról szól, hogy egymást kölcsönösen örömet okoznak minden fájdalom nélkül. Ember és angyal között lévő kapcsolta egy fajta paktum. Az arkangyal, a lány szerint megszegte ezt azzal, hogy meg se kérdezte tőle azt, hogy bele megy-e ebbe az egészbe. Erősen megmarkolta a takarót és düh járta át a testét és szívét. Tombolni akart, ölni és bosszút állni. A hideg levegő lassan beáramlott a szobába. A lány körbe vette magán a vékony takarót és az ablakhoz sétált becsukni azt. Megfogta az ablak kilincset, de ahogy be akarta hajtani az ablakot valami furcsa dolgot látott meg. A vér szaga egyre jobban itta be magát az orrába. Kihajolt az ablakon, és amit akkor látott ő maga se akarta elhinni. Egy angyal volt ott. Hatalmas szárnyai aranyszínben pompáztak, míg így is, hogy az éjszaka leple mindent elfedett. Szárnyai ki voltak feszítve és oda voltak szegezve a falhoz. Arcát nem látta, de annyit látott, hogy a test nem mozdul. A vérszaga valószínűleg tőle ered. Az ajtóhoz rohant. Ki akart rajta menni, de az zárva volt. Elkezdte ököllel verni az ajtót és üvöltött, hogy valaki végre hallja meg. Nem jött válasz. Mérgesen csapott bele az ajtóba, majd úgy döntött kezeibe veszi a dolgokat. Az ablakhoz sietett és lenézett mennyire magason van. Három emelet magason volt. Az ablak alatt egy kisebb párkány húzódott, ami díszítésként szolgált, majd a sarkon egy ereszcsatornát pillantott meg. Ruhát vett magára majd a szakadó esőben kilépet az alig 15 centis, csúszós díszre. A falban kapaszkodott miközben megfontolt léptekkel sietett megmenteni egy halhatatlant. Minden ellene dolgozott. A haja és a ruhája már csuromvíz volt ráadásul a szél is orkán erejű lökésekkel próbálta ledobni őt a mélybe. Nem adta meg magát ilyen könnyen. Küzdött hisz itt már az ő életéről volt a legnagyobb mértékben szó. Elérte az ereszcsatornát, de az nem bírta az ő súlyát. Nem volt oda erősítve megfelelően a falhoz és megindult vele együtt hátra felé miközben ő hangosan felsikított és készült az eljövendő halálára.  Két kéz markolta meg őt és emelte fel a levegőben majd szállt le vele a földre. Megfordult Dongi és kétségbeesetten nézett a dühös arkangyalra.

-A szeretőm vagy megmondtam. Nem teheted kockára az életed. Mit keresel itt? - Dongi nem szólt semmit csak a testhez rohant. Felpipiskedet és megsimította az angyal arcát. Az nem mozdult. Arcát nem látta tökéletesen a vértől és a sérülésektől. Ki akarta venni a szegeket a szárnyaiból, de YongGuk megállította a lány segítőkezeit. - Hozzá ne merj nyúlni. Büntetésben van. - a lány nem foglalkozott YongGuk kemény szavaival. Kivette az egyik szeget nagy erőt kifejtve. YongGuk mérgesen morgott egyet majd megszorította a lány csuklóját.

- Szenved! - üvöltötte Dongi majdnem sírva, de azt már maga se tudta eldönteni, hogy a YongGuk által okozott fájdalomtól-e vagy attól, hogy egy ilyen szép teremtmény ennyire szenved. Az eső egyre hevesebben vert, Dongi pedig makacsul állt szembe a mérhetetlenül dühös arkangyallal. YongGuk nem szokta meg, hogy az egyik ágyasa bele rondítson bármilyen dolgába. De ő makacs volt. Nagyon is.  Az angyal nem ismerte ezt a tulajdonságát újonnan szerzett tulajdonának. Hiába félt annyira Dongi tőle, ő akkor is makacsul ki állt, azért amit eltervezett. Meg akarta menteni azt a gyönyörű teremtményt, akit, olyan kegyetlenül szögeztek ki, kitéve az időjárás kegyetlen elemeinek. Dongi elkezdte mozgatni a kezét, próbált kiszabadulni. Elszántan nézte vetélytársa szemeibe. YongGuk póker arccal figyelte, de a szeme mást árult el. Kegyetlen dühöt és őszinte elismerést. Imponált neki, hogy ez a védtelennek tűnő, gyenge lány ennyire harcol ellene. Játszani akart. Újra.

- Rendben. Megengedem. Egy feltétellel. Ma este megint velem leszel, miután visszamentünk a szobádba. - hangos dörgés ütötte meg a feszült csendet. A kiszögezet angyal fájdalmasan felnyögött. YongGukra nézett a lány a sérült angyalról és látta, hogy az arkangyal gonoszul mosolyog rá. Kettészakadt a szíve a nyöszörgéstől és bólintott. YongGuk elengedte a kezét és elégedetten mosolygott. Dongi a gyönyörű lényhez sétált és kivette nagy erőfeszítéssel az utolsó hatalmas szöget is. A sérült angyal a földre zuhant, Dongi pedig mellé térdelt és elkezdte simogatni arcát, próbálta letörölgetni a vért róla.

- Nyisd ki a szemed. - suttogta neki. - Kelj fel. - az angyal megmarkolta a lány vékony karját.

- Kö-kö-köszönöm. - nyögte, majd nehezen, de talpra állt és imbolyogva indult a hatalmas épület felé. YongGuk megragadta a lányt és a házba vitte egyenesen a saját szobájába. Leültette az ágyra majd eltűnt és pár perc múlva egy törölközővel tért vissza és egy hatalmas inggel. A lányhoz dobta ő pedig elkezdette magát megszárítani. Felvette az angyal ingét és összezárt lábbakkal ült az ágyon és várt. Az angyal nem tett semmit. Befeküdt az ágyba és lekapcsolta a villanyt. Dongi nem mozdult. Tovább ült ott. Kezeket érzett meg a csípőjén melyek az ágyban heverő testhez rántotta. YongGuk lefektette és magához ölelte. Megpuszilta tarkóját és szorosabban ölelte magához.

- Túl jó vagy. Ma velem alszol. - és ennyivel lerendezte a dolgot. Félelemmel a szívében, de boldogan aludt el az olyan könnyen sebezhető fiatal lány az ős öreg angyal mellett…

A madarak édesen csiripeltek az udvaron és a táj is kiheverte az előző esti vihart. A lány lassan kinyitotta a szemét és egyedül találta magát fogva tartója szobájában. Felült az ágyon és körbe nézett. A szoba hatalmas volt és fal helyett ablak volt körbe. Az arkangyal gondtalanul láthatott ki és láthatta alattvalóit. Még mindig az ingben volt a lány a törölköző pedig a földön hevert. Kiszállt az ágyból, felvette és az egyik szék karfájára tette. Az ajtó felőli fal volt csak téglából, azon pár polc melyeken értékes tárgyak voltak. Kíváncsian oda ment hozzájuk Dongi és egy ezüstből készült tőrt, rubintból kirakott markolatát simította meg. Tovább ment és egy homokórát látott meg melyben a homokszemek nem folytak, hanem megálltak menet közben. Megütögette gyengéden ujjával az üveget, de azok nem mozdultak. Megrázta a fejét és tovább állt. Az asztalon egy gyűrű hevert. Ezüst, arany mintákkal. Nem volt csicsás, de mégis a maga letisztult formájában gyönyörű szép volt. Felhúzta, de az ő ujjára hatalmas volt. Biztos az angyalé, gondolta magába és nem tévedett sokat. Azt a gyűrűt, YongGuk még a legkedvesebb szeretőjétől kapta nagyon régen. A lány nagyon szerette őt és YongGuk is annyi mindent megengedett neki, hogy ne érezze magát bezárva. Mielőtt egyé olvadhattak volna, megölték a lányt, YongGuk pedig elvakultan a dühtől és a keserűségtől mészárlásba kezdet. Szerette azt a lányt, de nem úgy, mint ahogy Dongit talán. YongGuk azt a gyűrűt minden nap felveszi, és hordja, hogy emlékeztesse magát arra, hogy az érzelmek nem befolyásolhatják életét. Visszatette az asztalra majd kinézett az ablakon. A Nap melegen sütött, a természet pedig nyugodtan élvezte a sugarak csiklandozását. Felsóhajtott a lány. Börtönbe érezte magát. Homlokát az üveglapnak döntötte és egy sós könny fojt végig arcán. Halkan szipogni kezdett és végig gondolta múltját és végig gondolta a jövőjét, amit még a múltban képzelt el magának. Két kart érzet meg a csípőjén, majd egy állat a vállán. Az egyik kéz lassan a mellkasára vándorolt és kigombolta az egyik gombot az ingen, majd a másikat, majd a másikat és így tovább, felfedve hófehér kebleit. A lány remegni kezdett, YongGuk pedig próbált hozzá gyengéd lenni.

-Megfoglak büntetni. - suttogta a fülébe. - Ellenszegültél nekem tegnap este. Meg kell tanulnod, hogy te az ágyasom vagy, nem pedig a főnököm…

A lány egy óra múlva kimerülten feküdt az angyal mellett. Hátat fordított neki. Nem akart rá nézni. Minden porcikája sajgott és lett is rajta egy két kék folt. YongGuk hátán feküdt, elégedetten. Imádta a szeretőit gyötörni, ha azok nem fogadtak neki szót. A lány arca könnyes volt és nem tudta becsukni szemeit, mert a könnyei csípték a szemét. Magára húzta védelmezően a takarót és próbált mindent eltörölni az emlékéből. Nagy durranásra lettek mindketten figyelmesek. YongGuk felugrott, felvette a nadrágját és ráparancsolt Dongira, hogy maradjon a helyén. Nem tette meg. Ahogy a szigorú angyal kilépett az ajtón, Dongi olyan gyorsan öltözött vissza és rohant utána. Megint egy nagy durranás, szárnyak suhogása melyek az udvarra siettek. Dongi is ment. Kiért az udvarra és angyalokat látott az égben harcolni. Megállt az ajtóba, erősen hozzá simulva. Nem mert megmozdulni. Az angyalok harcoltak, kardokkal és energiákkal az ismeretlen ellenségek ellen. Ők nem voltak szépek, sőt az angyalok se. A csodálatos teremtmények külseje megváltozott, mintha démonok lennének. Szárnyaik se pompáztak olyan csodálatosan. A legbátrabb közülük a legrútabb volt a legnagyobb karddal a kezében. Talán YongGuk, gondolta magában, és ahogy a nevére gondolt ökölbe szorult a keze. Vérengző csatának volt szemtanúja. Az angyalok védték bástyájukat a hívatlan vendégektől.  Egyikőjük megsérült, és ahogy eszméletlenül zuhant a föld felé, úgy változott vissza pompájába. Zelo volt az és kegyetlenül zuhant bele a földbe. Dongi felsikított és oda rohant hozzá. YongGuk figyelmét eltelte ezzel és rögtön megértette mi az a fegyver, amit ellene fel tudnak használni. Tudnak Dongiról és valaki tud az ő érzelmeiről.

- Zelo! - kiabálta nevét miközben rohant felé. Élnie kell. Neki túl kell élnie mindent. Ezek a gondolatok fordultak meg a fejében elfelejtve azt, hogy egy halhatatlanról van szó. Leguggolt mellé és lehajolt fejéhez. - Zelo, kérlek! Nyisd ki a szemed. - kiabálta miközben könnyei patakként folytak a fiatal angyal, hófehér arcárra.

- Do-Do-Dongi vigyázz! - nyögte erőtlenül majd elvesztette az eszméletét, Dongi hátába pedig bele állt egy tőr. Mellkasa megemelkedett ő pedig hangosan felnyögött majd Zelo mozdulatlan testére zuhant. 

2.rész

Dongi egy szobában ébredt. Nem értette, hogy került oda. A Nap oda kint már fényesen az eget uralta elűzve mindent mi sötét, és gonosz. Nem tudott megmozdulni. A kezei és a lábai ki voltak kötve. Elrabolták - futott végig a gondolat az agyában. Az arkangyal volt az, tudta jól és teljes szívéből gyűlölni kezdte. Haza akart menni, de érezte, hogy ő innen már csak hullaként fog kikerülni. Mocorogni kezdett és próbált kiszabadulni a kötél fogságából. Sikertelenül. Azok egyre szorosabbak lettek. Könny jelent meg a szemeibe. Magát okolta azért, hogy ilyen helyzetbe került.  Kíváncsisága egyszer meg fogja ölni és ez most fog bekövetkezni.

Nyílt az ajtó és egy szőke, babaarcú angyal lépet be rajta. Szárnyai hófehérek voltak és minden egyes toll végén halványan aranyszín pompázott. Dongi elbűvölve nézte őt majd bevillant neki, hogy ő is ott volt előző este a sziklánál. Rettegés járta át, de az angyal nem tett semmit. Egy tálcával a kezében közelebb ment a lányhoz, majd mikor oda ért hozzá leült mellé az ágyra. Az angyal szemeibe nézett a remegő lány. Mélységes fájdalmat látott bennük, pedig arcán öröm teli mosoly ült.

- Hoztam neked reggelit. - hangja olyan édesen, és nyugtatóan csengett, hogy Dongi egy kissé megnyugodott. Hisz kit tudna bántani egy ilyen ártatlannak tűnő teremtmény. Több száz embert és lényt. Az angyal fiatal volt, de erős. Urával, több száz háborúban vett már részt és az ő hófehér szárnyai olyankor vértől csepegtek. - Most el fogom oldozni a kezeidet, de figyelmeztetlek, hogyha megpróbálsz megszökni ezen a küszöbön túl nem nagyon, fogsz jutni. Nem akarlak megijeszteni csak, közlöm a tényeket. - a lány bólintott. Az angyal egyetlen mozdulattal eloldotta a kötelet mely olyan erősen fonta körbe Dongi csuklóit. Az ölébe tette a tálcát a babaarcú, a lány pedig neki állt enni.  - A nevem Zelo.  - mutatkozott be. A lány keze megállt félúton és kikerekedett szemekkel nézett rá, hogy az angyal, beszélgetést kezdeményezet vele.

- Szép neved van. - nyögte majd tovább fojtatta csendbe az evést. Zelo nézte minden egyes mozdulatát. Imponált neki a lány hófehér bőre és hosszú gyönyörű fekete haja. Kezei elbűvölték, puha, vékony ajkait pedig birtokba szerette volna ajkaival venni. Az angyalok tartanak szeretőket, ez köztudott dolog, de őket kincsként tartják. Csak a szerencsésebb emberek lehetnek erre a kiválasztottak. Megválogatják ágymelegítőjüket és csak azok kerülnek be az ágyukba, akik tudják magukat tartani és nem adják ki angyal szeretőjük titkait. Zelonak még nem voltak ágyasai, de szeretett volna egyet. Ő még fiatal és sose gondolt még a lányok által nyújtott örömökre. Most sem jártak pajzán, perverz gondolatok a fejében Dongival kapcsolatban. Csak gyengéd szeretett volna vele lenni.

Dongi végzet az evéssel. Zelora nézett, aki még mindig elbűvölve nézte őt. Nem értette a lány, de nem mert rászólni vagy megkérdezni tőle. Nyílt az ajtó és két hatalmas fekete szárny jelent meg, egy mogorva testtel. Ő volt az. Az arkangyal, YongGuk. Zelo felugrott és meghajolt előtte, mély tiszteletet mutatva. Egyenesen az ágyhoz ment, nem törődve az előtte behódolt, ifjú angyallal. A lány először levegőt, se mert venni, majd eszébe jutott, hogy őt ide akarta ellenére hozták.

- Engedj el! Mit képzelsz magadról, hogy csak úgy ide hozol? - akadt ki, és kiabált. Zelo integetett neki, hogy ne tegye, kérjen bocsánatot, de a lány nem foglalkozott vele. - Attól, hogy te vagy itt a főnök még nem bánhatsz így az emberekkel. Engedj el. Haza akarok menni. - YongGukot látszólag nagyon szórakoztatta ez a viselkedés. Csak mosolygott rajta.

- Zelo menj, ki kérlek. - mondta csendesen, de határozottan miközben felsőjétől szabadult meg, felfedve izmos felsőtestét. A fiatal angyal szó nélkül elvette Dongi öléből a tálcát, majd mielőtt kiment volna az ajtón, megfordult és meghajolt. Nem ment ki rajta. Vissza fordult urához.

- Uram! - mondta remegő hangon. YongGuk felé fordult. - Kérem hadd tegyem ezt a lányt az ágyasommá. - YongGuk felhúzta a szemöldökét.

- Mégis miért?

- Szeretném, ha ő lenne az első nő az ágyamba. - YongGuk Dongira pillantott, aki remegett a félelemtől.

- Nem Zelo. Sajnálom, de nem. - rázta meg a fejét az arkangyal. - Talán később, de most még nem.

- Kérem Uram! - az arkangyal erősebb, mint Zelo. Bele mászott elméjébe és elmagyarázta, hogy miért nem lehet és ráparancsolt, hogy ne szegüljön neki ellen. A fiatal angyal szomorúan hagyta el a szobát majd becsukta ajtaját. YongGuk a lányhoz fordult.

- Te egy egyszerű halandó vagy. Hogy mersz velem így beszélni? - mérhetetlen harag volt ebben a rövid mondandóbban. A lány nyelt egy nagyot, majd beszédhez nyitotta a száját.

- Igazságtalannak tartom azt, hogy elraboltál, mikor én semmi rosszat sem követtem el. - az angyal nem tett semmit csak ujját Dongi ajkaira tette majd közelebb hajolt hozzá. YongGuk erőt sugárzott, de nem érte el a célját. Dongit nem kerítette hatalmába az a vágy, hogy az arkangyal minden féle módon magáévá tegye. YongGuk nem foglalkozott vele. Neki imponált a lány személyisége. Hasára fordította. Ha Donginak nem is volt esze ágában az, hogy egy arkangyal szeretője legyen, YongGuk erről máshogy vélekedett. Hátán eltépte a pólóját majd hófehér bőrére a lapockáján, ujjával egy mintát rajzolt. Pár másodperc múlva Dongi sziszegni kezdett. Valami égette a bőrrét. Igen, az arkangyal megjelölte magának. Bőrébe égette a jelét, de nem úgy, mint ahogy azt csinálni szokták. Ilyenkor az angyalok szerelmeskedni szoktak a kiválasztottjukkal, hogy eltereljék a figyelmüket a fájdalomról. Ő nem ezt tette. Csak állt a szenvedő test felett és élvezettel nézte, ahogy a lány kétségbe esetten, a fájdalomtól elvakultan mocorog és egyre élesebb hangokat ad ki. Nem szólt hozzá, nem dédelgette és nem vigasztalta, a jel pedig egyre mélyebben égett bele. Ott hagyta. Egyszerűen kisétált az ajtón és magára hagyta. Dongi már hangosan sikoltozott mikor Zelo belépett hozzá. Sajnálta a lányt. Igen az ő szíve emberi. Oda sietett hozzá és elkezdte szájával fújni a keletkező sebet, mintha egy tál forróleves lenne. A lány már nem szenvedett annyira, de még mindig fájt neki.  A fiatal angyal ezzel az életét kockáztatta, de nem érdekelte, nem akarta, hogy szenvedjen. Mikor a jel végleg bele égett a testébe, Zelo megpuszilta azt majd lassan ajkaival a lány tarkójához közeledett. Kéj járta át a lány testét. Megmarkolta a párnát és várta, hogy a csillagok közt lehessen. Abba hagyta Zelo és betakarta a kimerült testet.

- Aludj. - simogatni kezdte a fejét, Dongi pedig pár perc múlva már aludt is.

YongGuk a dolgozószobájában ült a nagy diófa asztal mögött. Könyökét az asztalon pihentette, kézfejével megtartva állát. Szárnyai eltakarták a bejövő napfényt. Gondban volt. Nagy gondban. Kopogtak és az ajtón egy újabb angyal lépett be. Szárnya hófehér volt, de neki nem volt a tollak végein aranypor. Az ő szárnyaiba minták voltak, a szárnya tövétől a végéig. Meghajolt ura előtt.

- JongUp! Láttál valamit?

- Igen Uram! - bólintott. - Idegen erők akarnak az ön területére betörni. Készülődnek és azt beszélik, hogy van náluk egy fegyver, amivel önt könnyen le tudják győzni. - az arkangyal nem szólt semmit. Felállt és kinézett az ablakon. Az üveg megrepedt hatalmától. Nem fordult meg csak a válla felett szólt oda JongUpnak.

- Derítsétek ki DaeHyunnal mi az. Ő hátha tudni fogja a választ. - JongUp meghajolt majd kisétált az ajtón. Az üveg ezer darabjára tört majd a levegőben megálltak a szilánkok és újra visszatértek a helyükre mintha mi sem történt volna. - Már megint a helyemre akarnak lépni. - dünnyögte mérgesen, magában. Nem fogja engedni, ahogy annak idején se engedte. Mindig mindenkit el tudod eddig tiporni, aki csak egy kicsit is veszélyes volt rá. Nem fogja engedni, hogy valami kis senki, tönkre tegye mindazt, amit ő évszázadok alatt felépített kemény munkával. Küzd, azért ami az övé. Ez mindig is így volt és mindig is így lesz.

Elindult kifelé a szobából. Kecses léptekkel sétált végig a folyosón, melynek falain értékes festmények lógtak, mik az angyalok dicsőséges, véres harcait ábrázolták. Öreg már, felfoghatatlanul. Eddig életét kegyetlenül élte, és most pedig olyan érzelmek lopták be magukat a szívébe, amit ő se értett. Nem akart vele foglalkozni, de kénytelen. Benne van most már, és neki kell ezzel élnie. A lány, a halandó lány, a gyengének tűnő halandó. Felkeltett egy fajta vágyat benne, ő pedig szeretné magának tudni ezt a törékeny testet. Nem akarja más közelébe látni.

A Nap az égtetején uralkodott, fényesen és napsugaraival melegen tartott mindent, ami a földön volt. A lány felállt és az ablakhoz sétált. Kinézett rajta és végig simított a hideg üveglapon. Ki akart szabadulni, haza akart menni. Félve vette tudomásul, hogy neki többet nem lesz szabadsága. Nyitódott az ajtó és YongGuk lépett be rajta. Nem szólt a lányhoz, csak némán figyelte, ahogy Dongi lassan megfordul és félelemmel teli tekintettel néz rajta végig. Mellkasa megemelkedett, mélyen tüdejébe szívta a levegőt, kezét zsebre vágta. Lassú léptekkel indult felé. A lány hátrálni kezdet. Nem tudott menekülni. Alig pár centi választotta el a két testet. A lány nem nézett szemeibe, YongGuk pedig elégedett mosollyal nézett le rá.

- Nem fogsz többet haza menni innen. - Dongi nem szólt semmit. Könnyek gyűltek szemibe és halkan sírni kezdet. - Törődj bele… - nyúlt az álla alá és emelte fel a fejét. - … mától kezdve te az enyém vagy és itt élsz.