5.rész

A holnap mindig valami szépet hoz, azt mondják az emberek. Nem hoz ő semmi szépet. Bánatot hordoz magával és halált. Kétségtelenül ez jut minden igaz embernek és halhatatlannak. A szerelmet legyőzi a másnap és az elmúlás. A szerelem nem marad fent örökre, hisz az idő rozsdás, vasfogai tönkre tesznek mindent. 

A madarak édesen csipogtak, majd hirtelen elnémult minden. A verőfényes napsütést, fekete felhők váltották fel. és észrevétlenül kúsztak a boldog táj fölé. Minden megváltozott egy perc alatt, csak egy valami nem. A földön egy lány feküdt és egy angyal összefonódva, egymásba gabalyodva. A hideg szellő figyelmeztetően csiklandozta őket és ijedten riadtak fel, mert mindketten látták. Álmukat YongGuk tette rémálommá. Véres álmukban ő volt a középpontba és őrült tekintettel nézett rájuk, miközben ők egymás karjaiban szenvedtek.

Zelo felöltöztette a lányt és megnyugtatta amennyire tudta. Megígérte neki, hogy nem lesz semmi baj és, hogy ő mellette lesz és vigyázni fog rá, legyen bármi. Dongi hitt neki. Elhitt minden szavát és remélte nem fognak annyira szenvedni, mint amennyire szeretik egymást. Karjaiba vette a remegő testet és a felhők fölé szállt vele. Dongi arcát csípte a szél és a saját könnyei. Valahol a távolba elkezdett tombolni a vihar. Mint a vaku fénye figyelmeztette az ég, az embereket, hogy hatalmas vihar van közelgőbe.  Hamarosan zuhogni kezdett rájuk a jeges eső. Néhány jég darab eltalálta Zelot, de ő mintha misem történt volna repült tovább szorosan magához ölelve szerelmét. Megérkeztek és ügyetlenül landolt, a kimerültségtől a földre, de akkor se ejtette el a társát. Zelo megállt Dongi előtt és egy nyakláncot vett le a nyakából, majd azt szerelme nyakába akasztotta.

- Történjék, bármi ez mindig azt fogja jelezni, hogy az enyém vagy. - a lány könnycsatornái megeredtek. Szipogni kezdett majd hangos zokogásba tört át és megmarkolta Zelo kezeit.

- Miért búcsúzkodsz? Miért mondasz nekem ilyeneket? - alig látott már a könnyeitől, de mást nem tudott tenni, minthogy sírjon. - Zelo kérlek. Ne tedd ezt velem. Ne! - Dongi érezte, hogy Zelo el fogja hagyni, magára fog maradni és kétségbeesetten fog kapálózni miközben egy arkangyal, hatalmas, gonosz árnya próbálja őt örökre magába szippantani. - Nem fogom hagyni, hogy itt hagyj. Harcolni fogok. - Zelo megfogta a fejét és megcsókolta.

- Dongi! Ha arra készül, amire gondolok, te soha többet nem fogsz rám emlékezni. - s mintha tudta volna YongGuk, hogy róla van szó, az ég hatalmasat dörrent és fenyegetően közelükbe csapott be a villám. Még egyszer utoljára megcsókolták egymást, hosszan, szenvedélyesen és nagyot nyelve elindultak a ház felé. 

Beléptek az ajtón és JongUp várta őket. Dongi az angyal gyönyörű, művészi szárnyait nézte, amelyek teljesen megbabonázták. A test, ami a szárnyakhoz tartoztak erőt sugárzott, arca abban a pillanatban egyszerre volt szomorú és együtt érző. Másik két angyal kiknek szárnyaik hófehérek voltak és semmi cicoma nem volt bennük, megragadták Dongi kezeit és hátához feszítették. JongUp, Zelot ragadta meg és így mentek  YongGuk elé. Egy hatalmas terem közepére vitték őket. Ez volt a bálterem. Az arkangyal itt fogadta a vendégeit és általában itt történt minden fontosabb esemény. Donginak nem volt ideje körbe nézni, mert csak YongGuk mérhetetlen dühös arcára tudott figyelni. Megálltak. Zelot a falhoz szegezték és szárnyainál fogva a falhoz szegezték. Hangosan felnyögött. A lány ijedten próbált hozzá rohanni, de a két angyal nem engedett. YongGuk oda lépdelt a gyötrődő angyalhoz. Egy hatalmas kést vett elő és bele vágott azokba a gyönyörű szép szárnyakba, amik előző este melegen tartották a didergő lányt. Zelo fájdalmasan ordított fel. Dongi erőt vett Zelo szenvedéséből és hangosan felkiáltott.

- Enged el! Nem látod, hogy szenved? Hagyd őt békén. - ordította torkaszakadtából. YongGuk felé fordult és oda sétált hozzá, majd egy hatalmas pofonnal jutalmazta meg a bátor lányt.

- Hagyd őt békén! Ő az enyém! - most már Zelo is meg tudott szólalni. YongGuk nem mozdult. A szobában lévő egyik széket a tiszta nyers erejével felemelte és válaszként Zelo hoz dobta, ami gyenge testén darabokra hullott. Pár percre elvesztette az eszméletét majd arra nyitotta ki a szemét, hogy YongGuk épp leszakítja Dongiról az inget. A lány rémülten takargatta magát. Zelo felemelte a kezét és kihúzta a szárnyaiból a szeget, míg a többi angyal a lány makulátlan testének látványától volt megbabonázva. Mikor erőt nyert szerelméhez rohant és testével védelmezte. Nem volt teljes erejében, de a lányért készen volt meghalni is. YongGuk dühösen pillantott rá, majd behatolt Zelo elméjébe és földre kényszerítette és abba a pillanatba levágta a szárnyait. Ordított, Dongi pedig rémülten nézte azokat a csodaszép szárnyakat, véresen a földön heverve. Tegnap este még az ő testét melegítették most pedig ott hevernek, kihűlve. Mocorogni kezdet és kirángatta magát, fogva tartói kezéből. Szerelméhez rohant és nyugtatni kezdte.

- Ne aggódj. - motyogta az angyal. - Vissza fognak nőni és sokkal szebbek lesznek. - megcsókolta a lány a fiatal angyalt.

- A tied vagyok, angyalka. Örökre. - sírta. - Nem engedem, hogy bántsanak téged, ahogy te se engednéd, hogy hozzám érjen bárki is. Harcolok érted szerelmem. Kérlek, ne hagyd magad. - kérlelte Dongi könyörögve, de Zelo nem mozdult.

- Nem hagyom magam. Ő erősebb nálam. - nyögte erőtlenül. - Dongi ne hagyd magad. - suttogta majd YongGuk megragadta a lányt és faltövéhez dobta. A szenvedő angyal fölé állt megvetően és szánalmas tekintettel figyelte minden lélegzet vételét. Oldalba rúgta és fájdalmasan nyögött fel.

- Egy mozdulattal kiszakíthatnám a torkod. - morogta mérgesen. Az arkangyal nagyon dühös volt, mert úgy érezte, hogy elárulta őt az, az ember, akiben a legjobban megbízott. Dongi a faltövében sírt csendesen. HimChan oda lopózott hozzá. Leguggolt elé és megsimította arcát majd rá adta saját ingjét.

- Shh… nyugodj meg. Nem sokára vége. - Dongi megijedt és hirtelen ezer meg ezer szörnyű gondolat futott végig az agyában. Nem. Nem tudna Zelo nélkül élni. Nem is akar, de ha meghal szerelme, akkor ő is meg fog halni, YongGuk kezeiben.

- Megöli! - riadtan nézett a gyönyörű aranyszárnyú angyalra, aki ott volt mellette és vigasztalta, míg a többi angyal elítélve nézte őt és alig várták, hogy YongGuk a kezükre adja testét és azt csináljanak vele, amit akarnak.

- Nem, nem fogja. Nem teheti meg.

- HimChan. - rivallt rá YongGuk. HimChan felállt. Dongit még egyszer utoljára megtudta nézni Zelo, majd a lány pillái lecsukódtak, ahogy YongGuk megérintette tenyerével a lány forró, izzadt homlokát.

Újra kezdődött a nap. Dongi számára végül is. YongGuk meztelen teste mellett ébredt, szörnyű fejfájással. Az arkangyal mozdulatára lassan kinyitotta a szemét és a hófehér testre nézett, amely mellette pihent. A lány végig simított arca élén, majd gyenge csókot lehet az angyal állára, mosolyogva. Az angyal kéjesen nyögött és magához vonta a lányt, merev férfiasságát hozzá dörgölve. Dongi teste liba bőrős lett és bele kapaszkodott az erős angyal nyakába.

- Szia, kicsim. - suttogta YongGuk szenvedélyesen.

- Jó reggelt. Jól aludtál? - megcsókolta az angyalt.

- Igen, de az ébredés csodásabb. - mint két szerelmes pár, úgy néztek ki. Ez csak egy illúzió volt. Nem ez volt az igazság. YongGuk kitörölt mindent Dongi agyából ami Zelohoz kötötte és csak azt a szerelmet hagyta meg, amit a lány olyan erősen érzett, hogy még a halál se tudná elvenni tőle. Ezt hagyta meg csak neki és ezt is maga felé irányította. Azt akarta, hogy Dongi csak őt szeresse, és csak őt tegye boldoggá. A lány újra megcsókolta az angyalt. Hófehér bőre makulátlan volt pedig volt rajta előző nap egy-két sérülés. Teste imitt amott kilátszódott a takaró alól, majd az arkangyal szárnyaival mindent eltakart és a szoba elnyelte kettőjük gyönyörittas nyögéseiket.

A szélcsendesen suhant végig a gyepen, megrezegtetve a fűszálakat. A Nap elbújt egy-egy felhő mögé és onnan nézte a földön heverő gyönyörű angyalt. Aranyszínű szárnyai vakítóan fényletek az emberek pedig a bokrokból csodálták szépségét. Meg akarták érinteni. Magukénak akarták ezt a csodát. Ő csak feküdt és mosolygott együgyűségükön. Mindig is bolondnak tartotta az embereket és ez most sem volt máshogy. Egy kisebb árnyék vetült rá. Egy lány állt felette, boldog arccal. Leült mellé és megfogta HimChan kezét.

- Szia Dongi. - mosolygott vissza rá és lustán felült.

- Szia. - szívta magába a friss levegőt elégedetten és a közelükben lévő erdőt fürkészte ahol az emberek tátott szájjal bámulták őket.

- Szép a nyakláncod. - törte meg a csendet HimChan.

- Ohh köszönöm, de fogalmam sincs, hogy került a nyakamba.

- Megnézhetem? - a lány bólintott, HimChan pedig érte nyúlt és megnézte közelebbről. Felismerte. Ezt a nyakláncot még Zelo kapta az anyjától mikor kicsi volt és meghalt. Megölték. Azok a fenevadak végeztek az anyjával, akik most YongGuk hatalmát próbálják megdönteni. Zelo neki adta a legdrágább kincsét. HimChan nem tudta, hogy reagáljon erre. Nem sokat szokott törődni a halandó érzelmekkel és most se tudta eldönteni, hogy sírjon, vagy csak közönyösen nézzen át ezen a gesztuson. Kicsit megszorult a szíve, ahogy visszaadta a lánynak ő pedig csodálkozva nézte a kis medált. Nem értette eddig Zelo, hogy szerethette meg ilyen hamar ezt az emberi lényt. Végül rájött. Túl kedves a lány és mégis valami erőt hordoz magában. - Nem hiányzik a családod? - tette fel a kérdését csendesen. Dongi arca megfeszült. Mióta itt van először kérdezték őt a családjáról. Már majdnem elfelejtette őket és most mégis egy fájdalmas részét találta meg az angyal.

- Hiányoznak. - mondta alig érthetően, szíve pedig összeszorult. A családja volt mindig is akik mellette álltak, de az utóbbi időben ez megváltozott. - Tudod… aznap este a sziklánál azért voltam, mert össze vesztünk. Mindenki engem támadott. Már hónapok óta szívták a vérem. Meguntam. - jött elő a fájó emlék. - Tudom, hisztis kislány, de akkor is, meguntam. Most pedig. - nézett fel könnyes szemekkel az égre. - Nagyon hiányoznak. Tudod, azt hittem nem fogom megszeretni YongGukot, de tévedtem. Vele akarok élni örökre. - HimChan szíve hirtelen dobbant egy nagyot. A kis angyalka jutott eszébe. Zelo ha ezt most hallaná, ezer darabra törne és hagyná, hogy a szél elvigye messzire. Pár lány jött ki az épületből, kacagva. HimChan nem fordította el a fejét, de Dongi igen. Kíváncsi volt rájuk. A lányok közelebb sétáltak és megvetően néztek Dongira. A megszeppent lány nem értette. HimChan mosolyogva szólt hozzá.

- Ne aggódj csak féltékenyek, hogy te vagy YongGuk új kis kedvence. - Dongi nem tudta eldönteni, hogy ezt most gúnyból mondta neki vagy csak közölte vele a tényeket.  Végül úgy döntött nem foglalkozik vele és a lányok felé fordult. Csodálva nézte szépségüket és kecsességüket. Nem értette, hogy YongGuk mit szeret rajta mikor ő még a nyomukba se ered. Megrázta a fejét és újra az égre szegezte a tekintetét. Egy angyal közeledett feléjük. HimChan elköszönt tőle és távozott majd pár másodperc után YongGuk szállt le mellé.

- Szia, angyal! - köszönt neki Dongi miközben felállt hozzá.

- Szia, emberke! - megölelte a lányt és megcsókolta. A többi ágyas duzzogva figyelte őket, majd mikor elváltak egymástól YongGuk rájuk nézett és intett nekik. Ők oda sétáltak hozzájuk. - Szabadok vagytok! Elmehetek! Haza mehetek a családjaitokhoz. Keressetek magatoknak ember férjet. Nekem csak ő kell és senki más…