4.rész

YongGuk szívében egy percre megállt minden, ahogy meglátta szeretőjét. A lány haldoklott ő pedig küzdött érzései ellen. Végül döntött.

- JongUp! Tartsd a frontot. YongJae, te velem jössz! - adta ki az utasítást és leszállt a lány és Zelo mellé. Levette Dongit a fiatal angyalról és mellé fektette. Kihúzták a tőrt a hátából mire ő hangosan felnyögött és a szája szélén kevés vér serkent ki.

- Dongi! - suttogta nevét YongGuk. - Mondtam neked te idióta, hogy maradj ott. - kissé ingerülté vált a hangja a félelemtől, hogy elveszítheti ezt a számára olyan értékes kincset. YongJae is leszállt melléjük. Megnézte a lány pulzusát, majd a szemeit és a sebének mélységét.

- Uram! Fel kell, vinni vagy nem marad életben. - hajtotta le a fejét. YongGuk bólintott.

- Tisztában vagyok vele. Én viszem őt, te pedig Zelot vidd és hívd az orvost, amilyen gyorsan csak tudod. - felvették őket és a házba vitték. Lefektették majd YongJae visszatért az orvossal. Igen az angyaloknak voltak orvosaik. Nem az ő számukra, hanem a szeretőik számára. YongGuk próbálta magát tartani, nem akarta, hogy gyengének lássák. Az orvos vizsgálni kezdte ágyasát és nem jó hírrel szolgált. „Estére meg fog halni, ha elég erős, akkor reggelig még bírni fogja” - zengtek a szavak a fülében miközben az ellenségeit ölte meg sorba. Kimerülten ment el fürdeni majd ment a szobába ahol Dongi feküdt. Nem volt egyedül. Zelo már felépült és ott ült mellette. - Hamarabb meggyógyultál, mint szoktál. Fejlődsz. - mondta közömbösen. Felállt a fiatalabb és meghajolt ura előtt.

- Bocsásson meg uram, de látni akartam minél hamarabb, hogy ő jól van-e és ez segített nekem. - ott állt előtte, mintha valami bűnt követett volna el. YongGuk végig nézett rajta. Szárnyai még sérültek voltak, arca sebes, kezeit pedig alig tudta még mozgatni.

- Tévedtem. Te nem fejlődtél. Te ostobább lettél. - gyúlt mérhetetlen haragra. - Pihened kéne nem pedig itt lenned. Nem gyógyultál még meg teljesen. Mit tettél Dongival? Miért szeret téged annyira, hogy képes kirohanni hozzád egy csata kellős közepén és próbál életben tartani mikor te eleve halhatatlan vagy! - Zelo nem szólt semmit. Ezt valójában ő is szerette volna tudni. Nem értette, hogy mivel hatott ennyire a lányra. Talán azzal, hogy megvédte és ápolta, mikor YongGuk mérhetetlen nagy fájdalmat okozott neki. - Menj innen el és nem akarlak itt látni! - meghajolt és még egy utolsó pillantást vetett plátói szerelmére, mert érezte valahol a szíve mélyén, hogy Dongit soha többet nem fogja látni.

A Nap véresen szállt alá, az eget vörösre festve. Halk dudorászás hallatszódott valahonnan messziről. Az udvar vérben ázott. A madarak némák voltak, tücskök se ciripeltek. Meghalt minden, mi élő volt. A hang egyre jobban erősödött. Egy kislány ült a folyó parton nem messze az angyalok menedékétől. Kavicsokat szedett és azokat mosogatta, közben pedig az iskolában tanult dalt énekelte. Alig lehetett nyolc éves, de gyönyörű, hollófekete haja tökéletesen bomlott le a vállára és hátára. A világ legszebb angyala jelent meg mögötte. A kislány egy ideig észre se vette, majd mikor aranyszárnyai megcsillantak a víz tetején a lány felkapta a fejét és felé fordult. Tátott szájjal nézte, megbabonázva, kiejtette a követ a kezéből és a kis kezeivel a szárny felé nyúlt. Az angyal édesen mosolygott rá majd a jobb kezét nyújtotta felé. Megfogta, megragadta és elvitte magával.

Dongi egyre lázasabb lett és kezdte az életet feladni. Arca verejtékben úszott, teste forró volt és alig észlelt már valamit a külvilágból. Álmai közt járt. Átélte újra az elmúlt napokat. Újra látta azt a gyönyörű angyalt, aki ott szenvedett a falhoz szegezve. Látta Zelo jóságát és emberi szívét. És újra átélte azokat a borzalmakat, amiket YongGuk művelt vele. De halotta a hangját is, ahogy kétségbeesetten könyörög neki, hogy kelljen fel és mondjon neki újra ellent. Érezte tapintását arcán, de ennél többet nem. Ami a szobában zajlott ezen kívül, azt nem tudta érzékelni. Lassan elkezdett zuhanni és már ezeket a dolgokat se érezte.

Megállt a szíve. Egy pillanatra halott lett, de a másik pillanatban valami megragadta őt és visszarántotta. Élnie kell, nem adhatja fel. Nem dobhatja el csak így azt, amit olyan nagy becsben tartott eddig. Kezével megszorította a kezet mi átfonta testét. Fájt neki, hogy meg kell emelnie a karját, de küzdött. Erőlködött, hogy a szemeit ki nyissa. Látni akarta a napot. Újra érezni akarta a jótékony hatását.

- Ébredj! Térj magadhoz! - hallotta a hangot. Nem tudta archoz kötni. Nem halotta még soha. Kinyíltak a szemei és először egypár fényes, aranyszínű szárnyat látott meg, melyet a Nap színezett olyan szépre. Tudta. Rögtön tudta ki ő. Az, az angyal volt, akit ő előző este megmentett és akiért YongGuk olyan kegyetlen volt vele. Megszorította a karját.

- Kö-kö-köszönöm. - nyögte ő is, mint az angyal mikor ő volt halálra ítélve. Az angyal csak mosolygott rá és megsimogatta arcát.

- Shhh… aludj! Most már nem fogsz meghalni. Most már aludhatsz nyugodtan. - a lány becsukta szemeit és elaludt.

YongGuk idegesen járt fel-alá a szobában. HimChan, YongJae és DaeHyun lehajtott fejjel álltak előtte. Belecsapott egyet mérgesen az asztal mi az erejétől megrepedt.

- Normálisak vagytok??? - üvöltött és hangja minden hol halható volt. - Egy ártatlan kislányt? Hogy tehettétek ezt? DaeHyun, neked, hogy a fenébe fordult meg ez az eszedben? És te YongJae? Nem te vagy a segítőkész angyalka? - gúnyolódott vele.

- Uram! - szólalt meg DaeHyun. A dühös arkangyal leintette.

- Nem érdekel. Büntetésben lesz részetek. Megszolgáltatok érte és most nem lesz ott Dongi, hogy megmentsen titeket. - nézett szúrós tekintettel HimChanre. - Tűnjetek el innen. - megfordult és kinézett az ablakon. JongUp lépett be az ajtón, amin előbb a három bűnös angyal lépett ki.

- Uram! Viharfelhők közelednek. - mondta csendesen. - Megint támadnak. - YongGuk a kezét az ablakra tette.

- Tudom. - és megfagyott az üveglap. - Készülődjetek! Vonjatok védő bástyát. Minden angyalra szükség van. Az ágyasokat zárjátok be, hogy ne történjen meg az, ami ma. Dongihoz pedig állítsatok erős őröket, illetve az orvosok is maradjanak mellette. Nem tudom, hogy mit fog belőle kiváltani az új élete. Indulj! - JongUp meghajolt és kisétált az ajtón.

Éveknek tűnt az a pár óra, ami alatt YongGuk és serege, ezer gonosz teremtményt győzött le. A büszke arkangyal most sérült meg először életében. Lábai Dongihoz vitték és nem a szobájába gyógyulni. Látni akarta ágyasa gyönyörű arcát. Aludt. Leült mellé és hallgatta a lányt. Megsimította gyengéden arcát mire ő kinyitotta gyönyörű íriszeit. YongGukot nézte. Békésnek látta és boldognak a veszélyes, dühös arkangyalt. Meglátta a súlyos sérülést mellkasán. Oda kapta a kezét és megérintette. Rezzenéstelen arccal tűrte az angyal a fájdalmat. Dongi felült. Riadtan nézett YongGukra.

-Mi történt? - az angyal nem szólt semmit. A szeme valamilyen különleges fényben csillogott, de nem szólt egy szót sem. Dongi feladta. - Meg kell fürdened. Tiszta vér vagy. - Dongi kiszállt az ágyból és imbolyogva a fürdő felé ment. Vizet engedett a kádba, majd az angyalhoz sétált, megfogta a kezét, bevitte a fürdőszobába és rácsukta az ajtót. Visszabújt az ágyba és várta YongGukot, hogy tisztán ki jöjjön hozzá. Így is történt. Tízperc múlva az angyal illatosan és tisztán lépett ki. A sérülések eltűntek róla, bőre újra gyönyörű szép lett. Bebújt mellé.

- Erős ember vagy. - csókolta meg gyengéden. Dongi meglepődött, mert eddig akárhányszor megcsókolta az angyal mindig követelőző volt és durva. Úgy döntött ezt viszonozni fogja és így is tett. Puha ajkaik egyé olvadtak össze és már Dongi is csak élvezte azt az érzéki örömöt, amit az angyal szeretője adott neki. Az angyal elégedetten mosolygott bele csókjukba. Mikor elváltak egymástól, megsimogatta arcát. - Így már sokkal jobb. Pihened, kell. - lefektette a lányt, betakarta és magához ölelt.

- Én meghaltam igaz? - fakadt ki belőle a kérdés. YongGuk csak halkan morgott egyet. Tiltott dolgot tettek HimChanék. Ezt nem lett volna szabad. - Hirtelen minden eltűnt, ami eddig az enyém volt, utána újra visszakaptam. Meghaltam. Olyan volt, mintha már nem a testemben lennék. Meséld el, kérlek! - kérlelte YongGukot, de ő nem válaszolt.

- Aludj, kérlek. Pihenned kell.

Szörnyű álmok kerítették hatalmába Dongit. Egy kislányról álmodott és szörnyű haláláról. Vizesen, remegve ébredt fel. YongGuk mellette aludt és karjaiba zárta az ő vizes testét. Lefejtette magáról és kisétált az ajtón. A hosszú folyosóra lépett ki. Balra majd jobbra nézett és úgy döntött elindul jobbra. Mezítláb sétált végig a kézzel szőtt, régi, puha, vörös szőnyegen. Egy, egy képet megérintett ujjaival és kecsesen sétált végig a végtelen hosszúnak tűnő folyosón. YongGuk ingje lebegett vékony testén, hosszú fekete haja rakoncátlanul omlott le hátán és vállán. Zelo hangtalanul követte őt és gyönyörködött benne. Dongi újra jobbra fordult és ajtókat fedezet fel. Oda lopódzott hozzájuk és fülét a falapnak nyomta, hogy hallgatózzon. Nem hallott semmit. Csalódottan indult tovább és zsákutcába került. Megállt az ablaknál és Zelo körvonalait fedezte fel. Megfordult és gyors léptekkel indult felé, majd mit sem törődve az etikettel és azzal, hogy ő YongGuk ágyasa, nyakába ugrott és erősen magához ölelte. Vállai fel- alá kezdtek mozogni, könnyei pedig eláztatták a fiatal angyal ingjének nyakát.

- Shhh… ne sírj! Mi a baj? - a lány csak szipogni tudott, majd erőt vett magán és megszólalt.

- Azt hittem meg fogsz halni. - szipogta. Zelo elmosolyodott. Cirógatni kezdte haját.

- Butus vagy. Halhatatlan vagyok. - felemelte könnyedén a lányt és elindult vele. Párperc múlva az ing leesett róla és egy szál bugyiban volt az angyal kezeiben. Dongi arcát Zelo nyakába fúrta még jobban és megpuszilta. Zelo letette és ráadta a saját ingét. - Fájdalmas, de az övé vagy. Nem érhetek hozzád és te se hozzám.

- Én nem akarok az övé lenni. - sírta halkan. - Nem kérdezet meg. Én nem akarok vele lenni. Nekem te kellesz. - a fiatal angyal kezébe vette a síró lány fejét és hüvelykujjával cirógatta arcát miközben édesen mosolygott rá.

- Repülj velem! - megcsókolta a lányt és kirepült vele a sötét éjszakába.

Egy sziklán ültek mely a völgy felett nyúlt hosszan. A Hold magasan az égen volt, saját, teljes pompájában világítva. Egymás karjaiban pihentek és édes meséket énekelt Zelo, Dongi fülébe. A lány boldog volt és jobban hozzá bújt. Az angyal játszott, hosszú, fekete fürtjeivel majd abba hagyta az éneklést.

-Azt hittem el foglak veszíteni. - suttogta szerelme fülébe. - Tudod Dongi nekünk ezt nem lenne szabad csinálnunk. - kibújtatta a lány vállát az ingből és a lapockáján lévő jelet simította meg. Azt a jelet, ami mindenkit arra figyelmeztetett, hogy ez a lány egy arkangyal ágyasa. Zelo nem foglalkozott vele. Eddigi életében mindig engedelmeskedett YongGuknak, de most már élni akart. Megcsókolta a jelet, ami eltűnt hófehér bőréről. Levette szépen róla az inget és forró szenvedélyes csókba invitálta a megszeppent emberi lényt. Kéjesen nyögött fel alatta, ahogy a selymes kéz végig simított forró testén. Lassan a földre teperte a lányt, aki most először hagyta magát. Hagyta magát egy olyan személynek, akit talán, tényleg szeret.

Egy óra múlva egymás mellett feküdtek a hideg földön. Az angyal szárnyaira fektette a lányt, hogy ne fázzon. Simogatta, cirógatta és édes szavakkal becézgette. Boldog volt, hogy végre szerethet valakit.

- Te voltál az első és az utolsó számomra. Az egyetlen maradsz, míg létezünk. - suttogta Dongi fülébe a szavakat és megpuszilta arcát.

- Az arkangyalé vagyok. - mondta szomorúan. - Rajtam van a jel.

- Már nincs. - puszilta meg újból. - Azt hiszi, hogy ostoba vagyok, de tudom jól, hogy azt a jelet abban az esetben le lehet szedni, ha a viselője nem egyezet bele a kapcsolatba. Most már az én jelem viseled. - simította meg a lapockáját. Dongi csodálkozott.

- Nem éreztem.

- Mert ezt nem úgy kell csinálni, ahogy ő csinálta. - és újra hosszú, szenvedélyes csókba invitálta a halandó lányt, megvárva, hogy a hajnal első, piros nap sugarai rajta kapja őket, szerelmes ottlétükön.