10.rész

A név visszhangzott az erdőben. A lány zihálva ült a földön levegő után kapkodva. Hajába markolt. Még mindig nem emlékezett semmire sem. A név: Zelo, különös érzéseket ébresztett fel benne. Felugrott és idegesen járt fel-alá miközben a saját haját tépte. Mérges volt magára és az egész világra. Tudni akarta mik ezek a képek és mi a jelentősége ennek a névnek. Köszönés nélkül a ház felé rohant. Luhan mosolyogva és elégedetten tért vissza Zelohoz.

Dongi kétségbeesetten vágott át a nagy kerten és tépte fel a bejárati ajtót. Síri csend volt. Senki se volt az épületben csak az ágyasok. Dongi minden egyes szobát végig járt, de az angyalokat nem találta. Egy másik szobába is be akart lépni, de az zárva volt. Rángatta a kilincset, de az nem akart kinyílni. Zokogva ült le a tövébe. Tudni akarta végre, hogy mi történik vele.

Az ég csatatérré vált. Egy szörny lebeget a magasban, kardokkal a kezeiben és az apró rusnya lényeket végezte ki módszeresen. Élettelenül hulltak a földre, ami lángokban állt. Az emberek sikoltozva rohantak ki házaikból, a világ pedig kezdett darabokra hullani, az arkangyal kiengedett ereje és haragja miatt. Győzni akart, megmenteni barátait és társait. A világ ura akart maradni. Elfáradt. Egyedül nem ment neki és egyik sérülést a másik után kapta. A lények nem fogytak, hanem egyre többen lettek. YongGuk nem adta fel. Szerelm,e Dongi járt a fejébe és egyre erőszakosabb lett. Külseje egyre rondább lény vonásait vette fel. Ereje meg kétszeresedet, de nem volt elég. Stílusát felvették ellenségei és elsajátították. A rusnya lények egyre erősebbé váltak. Az arkangyal testéről vér és izzadság egyvelege folyt le a mélybe. Öngyilkosságra tette fejét, de nem akarta, hogy a többiek is meghaljanak.

JongUp jelent meg a távolban hatalmas karddal a kezében. Az arkangyal segítségére sietett. YongGuk nem nagyon örült ennek, de JongUp esküt fogadott neki és megígérte, hogy védelmezi minden áron. Ketten össze fogva legyőzték az ellenséget, de még többen jöttek. Nem akartak fogyni, szaporodtak. Így ment ez órákon keresztül, míg nem egyszer csak a lények megfagytak és hullani kezdtek holtan a földre. A két angyal értetlenül nézte a történéseket.

-Mi lehet velük? - kérdezte JongUp, de YongGuk csak megrántotta a vállát. Luhan jelent meg a földön közöttük. Minden egyes lényt megnézett, hogy halott e, majd az égre nézett fel, a két szörnyeteggé változott angyal mozdulatait figyelve. Integetni kezdett nekik mosollyal az arcán, mint egy holtkórós. Összenéztek és lementek hozzá. YongGuk dühös volt és megragadta a törékeny testű lidércet.

- Te mit keresel itt és mit csinálsz? - Luhan kiszabadította magát YongGuk kezeiből és hátrébb lépett. Pukedlizni kezdett előttük, ők pedig fejüket vakarva nézték, hogy mit csinál.

- Áááá uraim. Meg kell, hogy mondjam jó munkát végeztek. - kezdet el tapsolni. - Nagyon ügyesek.

- Te tudod mik ezek? - kérdezte ingerülten az arkangyal. Végre pontot akart tenni az ügy végére.

- Nem tudom. - felelte unottan.

- Akkor mit keresel itt?

- Csak azt szeretem volna megkérdezni az erős angyaltól, hogy a kisasszonnyal, hmmmm…  Dongival, igen azt hiszem így hívják, minden rendben van e? Elég zaklatottan ment vissza a szállásra. - nevetett.

- Mit tettél vele te mocsadék? - az arkangyal ingerülten megragadta Luhant. JongUp megfogta ura kezét, de tudta jól ezzel nem tudja megállítani, ha az angyal többet szeretne tenni a lidérccel.

- Én semmit. Ő mi tett saját magával ez a nagy kérdés. - mosolygott. YongGuk eldobta majd felszállt és sietett vissza a szállásra.

Dongi keservesen zokogott. Ki tudta nyitni az ajtót és Zelo szobájának közepén ülve zokogott. Nem értette magát. Nem értette, hogy hirtelen miért lett ilyen gyenge és érzékeny. YongGuk megtorpant az ajtóba. Maga se értette ezt az egészet, de volt egy sejtése, hogy Luhannek köze lehet ehhez. Nem mert szólni, se mozdulni. Nem hitte volna, hogy ez lesz a vége. Nem hitte volna, hogy Dongi és Zelo szerelme ennyire erős. Erőt vett magán, hisz ő az erősebb és bentebb ment. Leguggolt a lány mögé és átölelte, hatalmas fekete szárnyaival eltakarta magukat.

- Nem értem. - szipogta a lány. - Hogy kerülök ide vagy, hogy miért akartam ennyire bejönni ide.  Azt se tudom kié ez a szoba. Csak egy szőke angyalt láttok, fehér szárnyakkal, melyeknek minden egyes tolla vége aranyba van mártva. Nem értem miért álmodok róla és miért látom magam mögött vagy magam előtt. Nem kéne ott lennie, de ott van, ahogy most én itt vagyok ebbe a szobába. - az arkangyal végig simította karjait.

- Az álmok néha megtévesztőek. Luhan, akivel találkozhattál mostanában, egy lidérc. Közel engedted magadhoz és megszállt. Meg akar őrjíteni ezekkel a képekkel, de ne hagyd magad. Ha nem hagyod magad, nem lehet semmi bajod. Ne beszélj vele többet. - hazudta.

- De miért akar megőrjíteni? Mivel bántottam meg?

- Ő ilyen szerelmem. Örömet okoz neki másnak a fájdalma. Nem létezik semmiféle ilyen angyal, ha létezne, tudnák róla. Gyere és pihenjünk. - a lány felállt és hatalmas hitvesére nézett. Látta megviselt testét. Egy vércseppet törölt le szerelme karjáról.

- Nehéz volt a küzdelem? - kérdezte csendesen.

- Arkangyal vagyok kicsim. Nem volt nehéz. Gyere, elviszlek aludni.

- Szeretnék megfürdeni veled, először. - az arkangyal szája mosolyra húzódott. Felkapta kedvesét és a fürdőszobájuk felé vette az irányt…

A lány kiterülve, meztelenül feküdt YongGuk mellett. Arcán mosoly volt, de a szíve kőkemény volt és megfagyott. Valami után vágyott, amit maga se tudod és nem ismert. Szerette volna életét megkönnyíteni, de fogalma se volt, hogy miért. Felébredt. Halkan, nesztelenül felkelt YongGuk mellől, felvette hatalmas, fehér ingét és kilépett közös szobájuk ajtaján. Elindult a folyosón. Ment céltalanul, de mégis, mintha valami hívta volna őt. Kilépett a ház ajtaján. Kintebb merészkedett a sötét, sűrű erdőbe ment. Mezítláb járkált a hideg, szúrós avaron, magán összefogva az inget és a fák rejtélyes lombkoronáit figyelte. Nesz ütötte meg a fülét az egyik bokorból. Oda kapta tekintetét. Nem történt semmi. Talán egy állat volt, gondolta magába. Tovább ment. A szél lassan felébredt. Ismerős illat csapta meg orrát. Fenyőgyanta valami ismerős illattal keveredve, amit ismer, de mégse tudja mi az. Az illat körbe vette és birtokolni kezdte. Nem bánta. Tetszett neki, vonzódott hozzá. Pár lépés után már egy tisztáson volt. Ismerős volt neki, de nem tudta honnan. A kis tisztás szélére ment, melyből egy hasadék húzódik le a mélybe. Visszább lépett, mert félt, hogy lezuhan. Leült és a csillagokat nézte.

Az erdőből egy láthatatlan erő figyelte a lányt. Tudta jól, hogy ki ő és azt is, hogy valakinek nagyon sokat jelent. Elragadta és magával vitte az erdő legtitkosabb zugába, ugyan úgy,mint YongGuk két hűséges emberét…

9.rész

Ne bízz benne, mert hazudik. Elcsal és becsap, életed akaratodon kívül elveszi, és soha többé nem kapod vissza.  Szörnyű rémálmok fognak hatalmába keríteni, te pedig csak futni tudsz majd előlük, de elmenekülni soha.

Dongi nem tudta mire vélni az ismeretlen látogató ajánlatát, de mégis azt érezte, hogy kénytelen megbízni benne. Néma csönd volt köztük és csak az erdő hangját lehetett hallani. A fiú játszott vele. Úgy tett, mint aki nem tudja, miről beszélgessen, pedig nagyon is jól tudta mit akar.

- Széplány vagy. Biztos van udvarlód. - a lány bólintott egy aprót és idegesen nézett össze vissza. Menekülő utat keresett, hogy ha valami történne. Okolta magát, hogy ennyire bolond volt, hogy eljött ide egyedül, pedig YongGuk megtiltotta neki.  - Igen? Tényleg van? - nevetett fel boldogan Luhan, mintha valami jó barátja lenne Donginak. Ő értetlenül nézett rá. Nem értette mi folyik körülötte és, hogy ez a fiú mit is akar valójában tőle.  - Az arkangyal az igaz? - bólintott. - És szereted?

- Igen. - mondta rekedt hangon. Luhan nem szólt egy szót se. Mélyen magába szívta a friss levegőt, majd tarkójához tette kezeit és elégedett mosollyal dőlt le a földre.  Dongi összefonta lábát kezeivel és térdére tette az állát. A vizet nézte és hallgatta hangját, ahogy messzire elsodródik, és ahogy hatalmas erejével a köveket magával vonszolja, hogy valahol máshol építsen belőle.

- Nem hiszem. A szerelemet nem mondani kell... - mondta nyugodt hangon. - … hanem érezni és meghalni érte. A szerelem egy olyan erő, ami még a halált is túléli, és csodákra képes. A szerelem a megmentő, hisz ha két ember között nincs, akkor az összefogás és küzdés sincs meg. Te szereted az arkangyalt, de kérdem én, hogy valóban szereted-e vagy ez csak egy bódult állapot? Ás mélyen a szíved mélyére és kérdezd meg magadtól. - Dongi nem szól egy szót se. Nem is akart foglalkozni azzal, amit a fiú mondott neki. Nem figyelt rá a lidérc pedig más cselhez folyamodott, hogy rá figyeljen és elméjébe tudjon hatolni. - Szereted az arkangyalt. És ő is szeret téged?

- Igen! - mondta határozottan a lány, Luhan pedig innentől kezdve tudta, nyert ügye van.  

- Honnan veszed? - mosolygott gonoszul. Dongi elgondolkozott. Emlékei között kutatott, Luhan pedig könnyen tudott közöttük kutatni, elfedni őket homállyal. Erőszak képe jelent meg a lány lelki szemei előtt. YongGuk rajta van és bántja. Másik képen az arkangyal lekever neki egy pofont. Megbélyegzi őt, de még sem az a bélyeg van most az ő lapockáján. Megrázta a fejét és Luhanre pillantott.

- Egyszer… - suttogta. - … megvédett. Tegnap este. Ragaszkodott hozzám és nem akart elveszíteni. Szeret. - elnémult. -  A szavak… - fojtatta kis szünet után. - … amiket mond. Érződik belőle, hogy többet nem tudna bántani. Szeret engem és én is őt.

- A szavak azok csak szavak. Töbet bántott téged, mint szeretett. Egyszer megvédett, de előtte bántott. Nem csak fizikailag, de lelkileg is bánt. Pedig te annyit kéred őt, hogy legyen melletted, szeressen, és ne menjen el éjszakára. - Dongi szemeibe könny gyűltek, hisz igaza van Luhannek. Az arkangyal már hetek óta alig van vele. Ő megérti, hogy muszáj eleget tennie kötelezettségeinek, de ezt nem így kéne neki se csinálnia. Hiányzik neki az angyal és ezt az érzést pár óra nem tudja feledtetni. Egy követ vett a kezébe Dongi és bele dobta a patakba.

- Nem hiszek neked. - mondta csendesen és higgadtan. Hangja a legtisztább szólamba szólt akkor és nem mutatta ki, hogy tényleg elkezdett kételkedni kedvesében. Luhan régi emlékeket bontott fel. Az akadályt nem tudta teljesen legyőzni, de nem is az volt a cél. Egy kis darabot kellett neki csak kibontania, amiből Dongi később tud majd építkezni. - Kezdek őrült lenni. - mondta teljesen váratlanul. Luhant is meglepte, a lány hirtelen közvetlensége. Dongi beszélni akart valakivel végre arról, hogy mi is játszódik le benne. YongGuknak nem akarta mondani, mert akkor rossz szemmel nézett volna rá.

- Ezt hogy érted?

- Olyan dolgok vannak a fejembe, amik nem történhettek meg velem. Ráadásul van egy angyal. Tegnap is láttam őt és ma is. Pedig nincs ott. Ő csak egy szellem. De mégis van egy olyan érzésem, hogy vele álmodok és őt látom ezekben a képekben.  - segítsége nélkül is beindult a folyamat, jegyezte meg magában Luhan. Magához ölelte Dongit aki boldogan fogadta el a támasznyújtást. Nem értette magát, miért mondta el egy vadidegennek azt, amit még a szerelmének se mer elmondani.

- Nem vagy őrült. - nem mondott erről a dologról többet, hisz tudta, ha mindent elmondana, tönkre tenné. Inkább lebontott még egy szálat. - Csukd be a szemed és pihenj. - a lány megtette. Lassan elaludt. Sötétség lengte körül. Csattanások, kardok hangja, csata zaja. Vihar vagy vihar készülődőben. Hideg üveglap a tenyere alatt és egyre gyorsuló szívverés. Hirtelen kirohan a fa alá. Kiáltva egy nevet. Nem hallja a nevet, de látja az angyalt a földön feküdve. Dongi erősködik. A nevet akarja hallani, de nem hallja. Tudnia kell. Tudni akar róla. Nem hallja. Az álom kép eltűnik ő pedig zihálva ül fel és üvölti a nevet, amihez semmit sem tud kötni.

- ZELO!!!!!

8.rész

Hangos sikoly rázta meg a vihar előtti, éjszakai tájat. Hangos morgások két oldalról, kísérteties hangok. A lány remeget a félelemtől. Nem fogta fel, hogy az élete a tét, hisz akkora nagy sokba volt a hirtelen jött támadástól. Az idegen befelé húzta az erdőbe, miközben YongGuk erősen markában fogva a lány testét, próbálta vissza szerezni őt és megvédeni. Donginak hatalmas fájdalmai voltak a két ellentétes irány miatt. Mindketten nagyon erősek voltak és nem nagyon lehetett eldönteni, hogy ki fog nyerni. A házból hirtelen HimChan rohant ki, karddal a kezében, felvéve azt a szörnyű alakot, amit az angyalok harc közben hordanak. Régen elátkozták őket. Egy hatalmas varázsló ezzel büntette meg őket, mert túlságosan gonoszak voltak. Harc közben igazi énjüket látják az ellenfelek. A sötét szívtelen teremtményeket, akik csak a szenvedésben lelik meg lelki békéjüket. HimChan az erdőbe rohant és pár másodperc múlva Dongi lábai szabadok lettek. Az arkangyalra esett és zokogva kapkodott levegő után. YongGuk magához ölelte a lányt és gyengéden simogatni kezdte. Bőrre selymessége megnyugtató hatással volt kedvesére, aki pár perc múlva már aludt is a karjaiban, mint egy kisgyermek. HimChan egy szőke hajú, gyermek arcú lénnyel tért vissza. A fiú alig lehetett kinézetre 18 éves, de még is öreg volt. Meglökte ő pedig YongGuk elé esett térdre.

- Egy tündér. - szólalt meg bosszúsan az arany szárnyú angyal. A fiú megrázta a fejét.

- A nevem Luhan és nem vagyok tündér. Lidérc vagyok. - felállt és félelmetes alakot öltött. Körmei hatalmasak lettek és feketévé váltak, rengeteg apró, kistűhegyes fogai lettek, szemei skarlátvörösen izzottak. Szőke haja eltűnt, helyette bús feketévé vált, bőre felszíne megrepedezett és szürkévé változott a repedések pedig véresek voltak. YongGuk csodálkozott, ahogy HimChan is. Nem értették ez, hogy lehetséges mikor Luhan inkább egy tündérnek nézett ki, mint lidércnek. - Üzenetet hoztam. - szólalt meg kísérteties hangon. Hangjára minden elnémult és haldokolni kezdett a környezete.

- Kitől? - kérdezte YongGuk mogorván. Luhan egy tollat mutatott fel. Fehérszínű, aranyvéggel. YongGuk elsápadt, de arcáról semmi érzelem nem volt leolvasható, pedig legbelül feszengett az idegességtől.

- Az uram vissza akarja kapni, ami az övé. - YongGuk mérhetetlenül dühös lett és mielőtt még haragja lecsaphatott volna a hírvivőre, az eltűnt a sötét erdőbe…

Dongi magához tért és nap sütött be az ablakokon. Újult erővel kelt ki az agyból és sétált a mosdó felé.  A tükörbe nézett, kezeivel pedig a mosdókagylóba támaszkodott meg. Arc vonalát nézte és próbált értelmes választ találni arra, amit érez és lát. Az őrület jeleit vélte magán felfedezni, pedig nem volt az. Normális volt csak épp ébredni készültek emlékei amit YongGuk rabolt el tőle kegyetlenül. Behunyta szemeit és újra maga előtt látta a fiút. Könnygyűltek a szemeibe, de maga se tudta miért. Ölelni és csókolni szerette volna, azt a vadidegent. Nem értette, hisz ő az arkangyalt szereti, ráadásul őt nem is ismeri. Levette a ruháit és a zuhany alá állt. A langyos víz simogatta testét, a vízcseppek birtokba vették testét, felöltöztették, ő pedig behunyt szemekkel élvezte az általa nyújtott kényeztetést. Kevés sampont tett a tenyerébe és hajába kezdte dörzsölni azt, majd lemosta a habot és felfrissülve szállt ki a kabinból. Megtörölte a tükröt a párától és mikor belenézett az angyalt látta maga mögött. Ijedten fordult meg, de nem volt ott semmi. Magára kapta a törölközött és a szobába sietett…

HimChan kimerülten feküdt az ágyon és hagyta, hogy szeretője kényeztesse. Semmi érzelem nem tükröződött arcán. Arc vonásai kemények voltak és agyában kutatott értelmes válaszokért. A lány megunta a sikertelen próbálkozást és fentebb kúszott. Ráült HimChan ágyékára és apró csókokkal lepte el az angyal nyakát. Nem mozdult az angyal. Mint egy szobor úgy feküdt ott. Agya máshol járt, gondolkozott vajon, mit tehetne. Lerázta magáról a lányt, aki mérgesen dünnyögött, ő pedig az ajtón kisétálva, egyenesen DaeHyun szobájába ment. Csak az járt a fejében, hogy találnia kell valamit. Valami magyarázatott. Benyitott és az ajtó nyikorogva tárta fel a szobát. Belépett és becsukta maga mögött az ajtót. A szobában rend és tisztaság honolt, a polcokon különféle érdekes szerkezetek sorakoztak, amiket valószínűleg ő készített és fejlesztett tovább. Oda ment hozzájuk. Óvatosan megsimította a vaskerekeket, majd a kisebb tárgyakhoz vette az irányt. Nem tudta kitalálni, hogy mi mire lehet jó, de nem is nagyon akarta tudni. Az asztalhoz sétált és kihúzta a fiókokat. Tervrajzok voltak begyűrve oda és mindenféle vázlatok. Nem talált semmi használhatót. Nem is értette, hogy egy ilyen okos angyal, mint ő miért ír vázlatokat. Egész délelőtt a szobában kutatott, de nem talált semmit. Csalódottan lépett ki a folyosóra, majd kifelé az udvarra. Hatalmas szárnycsapásokkal felszállt és kutatni kezdett legjobb barátja után…

A lány a patak partján ült, lábát hűtötte a hideg vízben. Az erdő magába foglalta és eltemette a gondjait. A kis cserje halkan folyt, mosva a köveket és kisebb sziklákat, játékos formákat formázva belőlük. Néha egy-egy hal kiugrott megmutatni magát, majd hangos csobbanással vissza kerültek a mélybe. A szőke hajú fiú a fák és bokrok közül nézte a békésen pihenő lányt. Dongi semmit sem sejtett és kissé összehúzta magát, mikor a fiú hirtelen kilépett. Előző éjszaka ő nem látta az arcát. Nem is sejtette ki ő. A lány megbabonázva nézte a fiút, aki lusta léptekkel közeledett felé. Leült mellé és az eget nézte mosolyogva.

-A nevem Luhan. És szeretnék a barátod lenni Dongi. 

7.rész

Sötétség kúszott a világra. Magába foglalta és elnyelt mindent, ami a Földszínén van. Eltűnt az élet, halál szaga közeledik gyors irammal. Nincs menekvés, bekövetkezik. A halhatatlanság is csak egy múló dolog lesz és helyette az üresség, a semmi fogja át venni a hatalmat. Élni kell, ameddig lehet, mert ez már eldöntött tény.

DaeHyun egy sziklán szállt le, valahol nagyon magasan egy hegyen. Kénytelen volt. Elfáradt. A szárnya megsérült a nagy csatában és még nem tudott teljesen meggyógyulni. Már alig várta, hogy haza érhessen, és az ágyába feküdjön. A Nap lustán kúszott fel az égre és színébe az angyal szárnyai bele olvadtak. DaeHyun felemelte a fejét, becsukta a szemeit és tüdejébe szívta a friss, tiszta levegőt. Az erdőből az ébredező madarak csiripelése szűrődött ki. Ha bolond lenne, biztosan lefeküdne a földre és úgy várná meg, hogy a szárnyai meggyógyuljanak. De nem az. Akár mennyire idilli egy táj, annál nagyobb szennyet hordoz magában. A szél megborzolta szárny tollait ő pedig idejének látta a távozásra. Felszálláshoz készült, de mielőtt elrugaszkodott volna, valami megragadta és behúzta magával az erdőbe…

YongGuk idegesen ült szobájába. Nem értette, hogy jobb keze hova tűnt. Már rég vissza kellett volna érnie. DaeHyun vezette a csapatott a zivákók ellen. Ő ismerte őket, de tudnia kellett volna, hogy ez az egész egy lehetetlen küldetés.

- Nem is annyira okos. - jegyezte meg hangosan az arkangyal és bele csapott a falba mérgesen. A tégla kettérepedt erejétől. Nem jól tudta YongGuk. DaeHyun nagyon is okos ezért ment ő. Főnökét akarta megvédeni ezzel, mert örök hűséget fogadott neki, és mert nem akarja az ártatlan lányt szomorúan látni, pedig a halálát kívánja Donginak. Nyitódott az ajtó és az ablakon beszűrődő napsugarak két aranyszárnyat villantottak meg és színe uralma alá vette a szobát.

- Uram! Nem találjuk. Próbált vele kapcsolatba lépni? - HimChanen is látszódott az aggodalom jele. DaeHyunnal már sok csatát megnyertek és most mégse lehet mellette. Mindig egymás oldalán voltak és segítették egymást, ha bajban voltak.

- Persze, hogy próbáltam. - mondta lehangoltan. - Mennyi a sebesült?

- Nagyon sok. És páran meg is haltak. Valahogy rájöttek, hogy, hogy lehet minket megölni.

- Nem lehetett nehéz csata közben rájönniük. - megfordult YongGuk és HimChan szemeibe nézett. - Kérnünk kell az emberek segítségét is. Tudnának ők is segíteni. Ha össze fogunk le tudjuk őket győzni. - nem a régi erős hadvezér beszélt már belőle. Valamitől félt, de pontosan mitől azt ő se érti.

- Uram neked kell kiállnod. Hány embert akarsz még elveszíteni? - emelte fel a hangját. Leült ez székre az arkangyal és kezeibe temette arcát.

- Igazad van. Holnap kiállok…

Ajkak, érintések és az erotika édes, szenvedélyes illata. A csillagok tornyosulnak a két testre és nyögéseik visszhangzik a szabadban. Egymásba forrnak és gyengéden hajszolják egymást a bűnös élvezetbe.

Dongi felriadt és megrázta a fejét. Nem értette miért látta ezt mikor ez nem is YongGukkal és vele történt. De mégis olyan valóságos volt. Felállt és az udvarra ment. Megállt a kert közepén és az eget kezdte elnézni. A csillagok szépsége és nagysága megbabonázta a lányt és a testén érezte, újra a kezeket, amik álmába vették őt birtokba. Megborzongott. Megfordult és egy szőke, fehér aranyszínű angyallal találta szembe magát. Csak nézte. Nem ismerte el, de a szívében valami féle örömöt érzet. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a szomorú tekintetű angyalt, de az ködé vált, hirtelen szertefoszlott, mint a füst. Lépteket hallott a fák közül. A ház felé vette az irányt futó lépésben, de az utolsó pillanatban, mielőtt belépet volna az ajtón meggondolta magát. Ürességet érzett a szívébe. Valami régi érzés tört benne felszínre, amit nem az iránt az angyal iránt érzett, aki mellé minden este befekszik. A szél végig simított testén. Ismerős illat ütötte meg az orrát, amit mégsem tudott beazonosítani. Megfordult és visszament az udvarra. Kelet felől fekete felhők takarták el a csillagokat, amik lassan kúszva elfedtek minden egyes apró fénypontot. Az erdő megint megmozdult. Lassú léptekkel közeledet felé. A szélén állt és nem mert belépni. Kezét kinyújtotta a fák közé, de ekkor megragadta valami, hófehér karját, úgyszintén abban a pillanatban oldalát is…

6.rész

Arany szín csillant fent a magasban. Sebesen szállt és mögötte valami furcsa idegen lény. Bántani akarták, ő pedig elterelte a figyelmét. Elcsalogatta a várostól, hogy ne haljon meg több ártatlan ember. Most az egyszer törődött velük.  Szörnyű alakot vett fel, ahogy hozzá ért a kardhoz. Mikor már távol voltak a várostól és szembe fordult a lénnyel, aki tűzet okádott felé, felemelte kardját és pengéjével védte ki a támadást. Mérgesen indult felé a hideg pengével. A fenevad nem ijedt meg tőle. Kísérteties mosoly jelent meg az arcán és állta a sarat. Egymás felé közeledtek és újabb tűzet lövellt. HimChan ezt is kivédte, majd üldözőbe vette és mikor utol érte nagy nehezen, pengéjét megmártotta ellensége szívében, majd levágta a fejét. Gyors győzelem volt ez, de nem az első csata, ami fájdalmas sérüléseket okozott gyönyörű testén azon a napon.

 - Imádok a karjaidban lenni. - simított végig a lány a férfi izmos karján. Selyemtakaró takarta lágyan testüket, kintről pedig a természet édes illata áramlott befelé.

- Én is a tiedbe. - megcsókolta a lányt. - Indulnom kell. Nem hanyagolhatom el a kötelességeimet. - felkelt YongGuk az ágyból és elkezdett öltözködni. A lány sóvárogva nézte minden mozdulatát, testének minden egyes porcikáját szerette volna újra végig csókolni. - Este találkozzunk, addig pedig foglald el magad valamivel. Például beszélgethetnél a többiek ágyasaival. - Dongi bólintott, de nem volt ínyére ez a fajta elfoglaltság, főleg amit tegnap élt állt a kertbe. Gyűlölték őt az ágyasok. Az összes.

- Vigyázz magadra és kérlek, gyere, haza még mielőtt elaludnék. - YongGuk újra mosolyra húzta száját. Viccesnek találta, hogy egy halandó őt arra kéri, hogy halhatatlanként vigyázzon magára. Megteszi érte, hisz szereti. De nem eshet baja, hisz ő a legerősebb, a legnemesebb és a legtekintélyesebb.

- Tudod, hogy úgy lesz…

A hatalmas teremben most hat angyal helyett csak öt ült. Zelo nem volt köztük. Őt száműzte YongGuk addig ameddig jónak látta. Tudta Zelo, hogy míg meg nem unja az arkangyal Dongit addig vissza se jöhet.

Némán ültek és hallgatták HimChan beszámolóját. A gyönyörű angyal megsérült, és ha így látta volna Dongi, a szíve szakadt volna meg utána. Azon a napon már nyolcadjára került véres összetűzésbe az újjal. Nem ismerték ellenségeiket. Ezek új lények voltak, de délre egyre erőszakosabbá váltak a harc terén.

- Uram erősebbek, és ha így folytatódik, legyőznek minket. - YongGuk nem szólt semmit csak gondolkozott. Rá kell jönnie, hogy mit tegyen. Már nagyon sok évet megélt és most először nem látott tisztán. Nem értett ő már semmit. A lány az oka tudta ő is jól. Elvette az eszét teljesen a szerelem és már csak annak él, hogy szeretőjét minden formában megkapja és bármilyen áron boldoggá tegye őt.

- DaeHyun, mit tudsz róluk mondani? - a bölcs angyal felállt és szétnyitotta hajnalpír szárnyait. Becsukta a szemeit és az ellenség elméjébe férkőzött be. Kutatott a szálak között és meg is találta azt, amit ő akart.

- Ezek a lények, mesterségesen teremtett lények. Minél többet harcolunk ellenük ők annál tapasztaltabbak lesznek. Erősödnek és le fognak minket győzni. A nevük zivákó vagyis erősödő nemzedék. - összecsukta szárnyait és kinyitotta a szemeit. YongGukra nézett majd elkezdte főnökét vizsgálni. - Gyengültél uram és ezt ők is tudják. - mondta sejtelmes hangon a többiek pedig feszülten nézték. - Dongi elvette a józan eszed, szerelmes lettél belé, és ha nem ölöd meg téged fognak megölni. Ezeket a lényeket csakis te tudnád legyőzni, de nem tudod, mert mással vagy elfoglalva. - Dae elhallgatott. Néma csönd leplezte a többiek helyeslését és ámulatát, hogy DaeHyun kimerte azt mondani, amiről ők is ugyan úgy vélekednek. De hát a hajnalpír szárnyú angyal mindig is ilyen volt. Ő volt az egyetlen halhatatlan, aki észhez tudta téríteni a veszélyes arkangyalt. Számtalan csatát nyert már meg az ő tanácsának köszönhetően és sok ellenségét tudta már elpusztítani.

- Nem hiszem, hogy így lenne. - töltötte be YongGuk mérges hangja a termet. - Tévedsz angyal és nagyon meg fogod bánni. Nem fogom megölni, mert szükségem van rá, ahogy arra is, hogy a magánéletünket ne hozzátok a tanácskozásra. Dolgozzunk inkább, és ha valami bajotok van velem, azt a termen kívül hangoztassátok és akkor, amikor semmi dolgunk. Inkább mond, meg nekem mit tudok tenni ellenük…

Dongi feszengve ült a lányok társaságában, akik tudomást se vettek róla. Nem értette miért ment közéjük, hisz ő nem ide tartozik. Sose volt az a lány, aki csajos délutánokat tartott. Sőt egyáltalán nem voltak barátnői. Ott ült köztük és minden egyes mozdulataikat figyelte. Készenlétben állt egy esetleges támadástól tartva. A lányok egymás között gúnyolták a törékeny lányt, aki meg se érdemelte a sorsát. Ő nem tehetett arról, ami vele történt. A selyemruha szélét gyűrögette a kezében és hallgatta, ahogy a lányok kárörvendően nevetnek rajta, kibeszélik és sértegetik. Jó taktikának gondolta, ha úgy tesz, mint aki nem is hallja, de azt ő is jól tudta pontosan, hogy a szavak megmaradnak az agyában. A lányok gyönyörűek voltak. Angyalok ágyasainak valók. Egy formák voltak és ő volt az egyetlen, aki ki tűnt közülük, gyönyörű hosszú hollófekete hajával, vérvörös ajkaival és hófehér bőrével. Gondolataiba mélyedt és próbált másra koncentrálni. A nyaklánc jutott az eszébe, ami még mindig ott lógott a nyakába. Nem értette, hogy, hogy került oda és bármit megtett volna azért, hogy emlékezzen rá. Egy ismerős illat csapta meg az orrát, valahonnan messziről a múltból és egy hang szólt hozzá. „Szeretlek!” Nem YongGuk hangja volt, de mégis szíve hatalmasat dobbant. Könnyek gyűltek a szemébe és valamiért hatalmas fájdalom ült hirtelen szívére. Nem értette teste reakcióját. Nem értette mi történik veled, de ott mindenki szeme láttára, hangosan zokogni kezdett. A lányok felálltak és csodálkozva nézték Dongit. Néhányan azt hitték, hogy miattuk sír, de persze voltak olyanok, akik jól tudták az igazságot, de nem mondhatták el, mert abban a pillanatban meghaltak volna. A szíve megszakadt és eszméletlenül zuhant a földre.

Vörös ajkai hófehérré változtak, arca még sápadtabb lett és még az a kis pír is eltűnt, ami őt különlegessé tette. YongGuk idegesen járt fel-alá a három elkövető előtt. Dongi miatt halt meg az a kislány a patakpartról akit HimChan elrabolt. Csak így kelthették fel, de ez visszájára sült. Végül is ők ezt hitték. A szerelem mindent legyőz, bárki tehet ellene bármit. YongGuknak még meg kell tanulnia ezt és emiatt ő még szenvedni fog nagyon sokat. Szereti a lányt, de ha Dongi csak úgy szereti, hogy el van kábítva, teljesen össze fog törni és meg fog halni. Zelo érzi, mennyire szenved Dongi igazi lénye az elnyomás ellen és ezért is próbál a fejébe mászni, segíteni neki. Ezért adta a nyakláncot is, hogy öntudatra ébressze. Talán ez az ő képessége, és ha eleget gyakorolja, akkor hatalmasabb lesz az arkangyalnál is. Ő még fiatal, de nagyobb erő lakozik benne, mint bármelyik angyalba. Ő képes az emberek szívévvel élni és tudja értékelni az életet, ami olyan rövid és múlandó.