6.rész

Arany szín csillant fent a magasban. Sebesen szállt és mögötte valami furcsa idegen lény. Bántani akarták, ő pedig elterelte a figyelmét. Elcsalogatta a várostól, hogy ne haljon meg több ártatlan ember. Most az egyszer törődött velük.  Szörnyű alakot vett fel, ahogy hozzá ért a kardhoz. Mikor már távol voltak a várostól és szembe fordult a lénnyel, aki tűzet okádott felé, felemelte kardját és pengéjével védte ki a támadást. Mérgesen indult felé a hideg pengével. A fenevad nem ijedt meg tőle. Kísérteties mosoly jelent meg az arcán és állta a sarat. Egymás felé közeledtek és újabb tűzet lövellt. HimChan ezt is kivédte, majd üldözőbe vette és mikor utol érte nagy nehezen, pengéjét megmártotta ellensége szívében, majd levágta a fejét. Gyors győzelem volt ez, de nem az első csata, ami fájdalmas sérüléseket okozott gyönyörű testén azon a napon.

 - Imádok a karjaidban lenni. - simított végig a lány a férfi izmos karján. Selyemtakaró takarta lágyan testüket, kintről pedig a természet édes illata áramlott befelé.

- Én is a tiedbe. - megcsókolta a lányt. - Indulnom kell. Nem hanyagolhatom el a kötelességeimet. - felkelt YongGuk az ágyból és elkezdett öltözködni. A lány sóvárogva nézte minden mozdulatát, testének minden egyes porcikáját szerette volna újra végig csókolni. - Este találkozzunk, addig pedig foglald el magad valamivel. Például beszélgethetnél a többiek ágyasaival. - Dongi bólintott, de nem volt ínyére ez a fajta elfoglaltság, főleg amit tegnap élt állt a kertbe. Gyűlölték őt az ágyasok. Az összes.

- Vigyázz magadra és kérlek, gyere, haza még mielőtt elaludnék. - YongGuk újra mosolyra húzta száját. Viccesnek találta, hogy egy halandó őt arra kéri, hogy halhatatlanként vigyázzon magára. Megteszi érte, hisz szereti. De nem eshet baja, hisz ő a legerősebb, a legnemesebb és a legtekintélyesebb.

- Tudod, hogy úgy lesz…

A hatalmas teremben most hat angyal helyett csak öt ült. Zelo nem volt köztük. Őt száműzte YongGuk addig ameddig jónak látta. Tudta Zelo, hogy míg meg nem unja az arkangyal Dongit addig vissza se jöhet.

Némán ültek és hallgatták HimChan beszámolóját. A gyönyörű angyal megsérült, és ha így látta volna Dongi, a szíve szakadt volna meg utána. Azon a napon már nyolcadjára került véres összetűzésbe az újjal. Nem ismerték ellenségeiket. Ezek új lények voltak, de délre egyre erőszakosabbá váltak a harc terén.

- Uram erősebbek, és ha így folytatódik, legyőznek minket. - YongGuk nem szólt semmit csak gondolkozott. Rá kell jönnie, hogy mit tegyen. Már nagyon sok évet megélt és most először nem látott tisztán. Nem értett ő már semmit. A lány az oka tudta ő is jól. Elvette az eszét teljesen a szerelem és már csak annak él, hogy szeretőjét minden formában megkapja és bármilyen áron boldoggá tegye őt.

- DaeHyun, mit tudsz róluk mondani? - a bölcs angyal felállt és szétnyitotta hajnalpír szárnyait. Becsukta a szemeit és az ellenség elméjébe férkőzött be. Kutatott a szálak között és meg is találta azt, amit ő akart.

- Ezek a lények, mesterségesen teremtett lények. Minél többet harcolunk ellenük ők annál tapasztaltabbak lesznek. Erősödnek és le fognak minket győzni. A nevük zivákó vagyis erősödő nemzedék. - összecsukta szárnyait és kinyitotta a szemeit. YongGukra nézett majd elkezdte főnökét vizsgálni. - Gyengültél uram és ezt ők is tudják. - mondta sejtelmes hangon a többiek pedig feszülten nézték. - Dongi elvette a józan eszed, szerelmes lettél belé, és ha nem ölöd meg téged fognak megölni. Ezeket a lényeket csakis te tudnád legyőzni, de nem tudod, mert mással vagy elfoglalva. - Dae elhallgatott. Néma csönd leplezte a többiek helyeslését és ámulatát, hogy DaeHyun kimerte azt mondani, amiről ők is ugyan úgy vélekednek. De hát a hajnalpír szárnyú angyal mindig is ilyen volt. Ő volt az egyetlen halhatatlan, aki észhez tudta téríteni a veszélyes arkangyalt. Számtalan csatát nyert már meg az ő tanácsának köszönhetően és sok ellenségét tudta már elpusztítani.

- Nem hiszem, hogy így lenne. - töltötte be YongGuk mérges hangja a termet. - Tévedsz angyal és nagyon meg fogod bánni. Nem fogom megölni, mert szükségem van rá, ahogy arra is, hogy a magánéletünket ne hozzátok a tanácskozásra. Dolgozzunk inkább, és ha valami bajotok van velem, azt a termen kívül hangoztassátok és akkor, amikor semmi dolgunk. Inkább mond, meg nekem mit tudok tenni ellenük…

Dongi feszengve ült a lányok társaságában, akik tudomást se vettek róla. Nem értette miért ment közéjük, hisz ő nem ide tartozik. Sose volt az a lány, aki csajos délutánokat tartott. Sőt egyáltalán nem voltak barátnői. Ott ült köztük és minden egyes mozdulataikat figyelte. Készenlétben állt egy esetleges támadástól tartva. A lányok egymás között gúnyolták a törékeny lányt, aki meg se érdemelte a sorsát. Ő nem tehetett arról, ami vele történt. A selyemruha szélét gyűrögette a kezében és hallgatta, ahogy a lányok kárörvendően nevetnek rajta, kibeszélik és sértegetik. Jó taktikának gondolta, ha úgy tesz, mint aki nem is hallja, de azt ő is jól tudta pontosan, hogy a szavak megmaradnak az agyában. A lányok gyönyörűek voltak. Angyalok ágyasainak valók. Egy formák voltak és ő volt az egyetlen, aki ki tűnt közülük, gyönyörű hosszú hollófekete hajával, vérvörös ajkaival és hófehér bőrével. Gondolataiba mélyedt és próbált másra koncentrálni. A nyaklánc jutott az eszébe, ami még mindig ott lógott a nyakába. Nem értette, hogy, hogy került oda és bármit megtett volna azért, hogy emlékezzen rá. Egy ismerős illat csapta meg az orrát, valahonnan messziről a múltból és egy hang szólt hozzá. „Szeretlek!” Nem YongGuk hangja volt, de mégis szíve hatalmasat dobbant. Könnyek gyűltek a szemébe és valamiért hatalmas fájdalom ült hirtelen szívére. Nem értette teste reakcióját. Nem értette mi történik veled, de ott mindenki szeme láttára, hangosan zokogni kezdett. A lányok felálltak és csodálkozva nézték Dongit. Néhányan azt hitték, hogy miattuk sír, de persze voltak olyanok, akik jól tudták az igazságot, de nem mondhatták el, mert abban a pillanatban meghaltak volna. A szíve megszakadt és eszméletlenül zuhant a földre.

Vörös ajkai hófehérré változtak, arca még sápadtabb lett és még az a kis pír is eltűnt, ami őt különlegessé tette. YongGuk idegesen járt fel-alá a három elkövető előtt. Dongi miatt halt meg az a kislány a patakpartról akit HimChan elrabolt. Csak így kelthették fel, de ez visszájára sült. Végül is ők ezt hitték. A szerelem mindent legyőz, bárki tehet ellene bármit. YongGuknak még meg kell tanulnia ezt és emiatt ő még szenvedni fog nagyon sokat. Szereti a lányt, de ha Dongi csak úgy szereti, hogy el van kábítva, teljesen össze fog törni és meg fog halni. Zelo érzi, mennyire szenved Dongi igazi lénye az elnyomás ellen és ezért is próbál a fejébe mászni, segíteni neki. Ezért adta a nyakláncot is, hogy öntudatra ébressze. Talán ez az ő képessége, és ha eleget gyakorolja, akkor hatalmasabb lesz az arkangyalnál is. Ő még fiatal, de nagyobb erő lakozik benne, mint bármelyik angyalba. Ő képes az emberek szívévvel élni és tudja értékelni az életet, ami olyan rövid és múlandó.