Sötétség kúszott a világra. Magába foglalta és elnyelt
mindent, ami a Földszínén van. Eltűnt az élet, halál szaga közeledik gyors
irammal. Nincs menekvés, bekövetkezik. A halhatatlanság is csak egy múló dolog
lesz és helyette az üresség, a semmi fogja át venni a hatalmat. Élni kell,
ameddig lehet, mert ez már eldöntött tény.
DaeHyun egy sziklán szállt le, valahol nagyon magasan egy
hegyen. Kénytelen volt. Elfáradt. A szárnya megsérült a nagy csatában és még
nem tudott teljesen meggyógyulni. Már alig várta, hogy haza érhessen, és az
ágyába feküdjön. A Nap lustán kúszott fel az égre és színébe az angyal szárnyai
bele olvadtak. DaeHyun felemelte a fejét, becsukta a szemeit és tüdejébe szívta
a friss, tiszta levegőt. Az erdőből az ébredező madarak csiripelése szűrődött
ki. Ha bolond lenne, biztosan lefeküdne a földre és úgy várná meg, hogy a
szárnyai meggyógyuljanak. De nem az. Akár mennyire idilli egy táj, annál
nagyobb szennyet hordoz magában. A szél megborzolta szárny tollait ő pedig
idejének látta a távozásra. Felszálláshoz készült, de mielőtt elrugaszkodott
volna, valami megragadta és behúzta magával az erdőbe…
YongGuk idegesen ült szobájába. Nem értette, hogy jobb keze
hova tűnt. Már rég vissza kellett volna érnie. DaeHyun vezette a csapatott a
zivákók ellen. Ő ismerte őket, de tudnia kellett volna, hogy ez az egész egy
lehetetlen küldetés.
- Nem is annyira okos. - jegyezte meg hangosan az arkangyal
és bele csapott a falba mérgesen. A tégla kettérepedt erejétől. Nem jól tudta
YongGuk. DaeHyun nagyon is okos ezért ment ő. Főnökét akarta megvédeni ezzel,
mert örök hűséget fogadott neki, és mert nem akarja az ártatlan lányt szomorúan
látni, pedig a halálát kívánja Donginak. Nyitódott az ajtó és az ablakon
beszűrődő napsugarak két aranyszárnyat villantottak meg és színe uralma alá
vette a szobát.
- Uram! Nem találjuk. Próbált vele kapcsolatba lépni? -
HimChanen is látszódott az aggodalom jele. DaeHyunnal már sok csatát megnyertek
és most mégse lehet mellette. Mindig egymás oldalán voltak és segítették
egymást, ha bajban voltak.
- Persze, hogy próbáltam. - mondta lehangoltan. - Mennyi a
sebesült?
- Nagyon sok. És páran meg is haltak. Valahogy rájöttek,
hogy, hogy lehet minket megölni.
- Nem lehetett nehéz csata közben rájönniük. - megfordult
YongGuk és HimChan szemeibe nézett. - Kérnünk kell az emberek segítségét is.
Tudnának ők is segíteni. Ha össze fogunk le tudjuk őket győzni. - nem a régi
erős hadvezér beszélt már belőle. Valamitől félt, de pontosan mitől azt ő se
érti.
- Uram neked kell kiállnod. Hány embert akarsz még
elveszíteni? - emelte fel a hangját. Leült ez székre az arkangyal és kezeibe
temette arcát.
- Igazad van. Holnap kiállok…
Ajkak, érintések és az erotika édes, szenvedélyes illata. A
csillagok tornyosulnak a két testre és nyögéseik visszhangzik a szabadban.
Egymásba forrnak és gyengéden hajszolják egymást a bűnös élvezetbe.
Dongi felriadt és megrázta a fejét. Nem értette miért látta
ezt mikor ez nem is YongGukkal és vele történt. De mégis olyan valóságos volt.
Felállt és az udvarra ment. Megállt a kert közepén és az eget kezdte elnézni. A
csillagok szépsége és nagysága megbabonázta a lányt és a testén érezte, újra a kezeket,
amik álmába vették őt birtokba. Megborzongott. Megfordult és egy szőke, fehér
aranyszínű angyallal találta szembe magát. Csak nézte. Nem ismerte el, de a szívében
valami féle örömöt érzet. Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a szomorú
tekintetű angyalt, de az ködé vált, hirtelen szertefoszlott, mint a füst.
Lépteket hallott a fák közül. A ház felé vette az irányt futó lépésben, de az
utolsó pillanatban, mielőtt belépet volna az ajtón meggondolta magát. Ürességet
érzett a szívébe. Valami régi érzés tört benne felszínre, amit nem az iránt az
angyal iránt érzett, aki mellé minden este befekszik. A szél végig simított
testén. Ismerős illat ütötte meg az orrát, amit mégsem tudott beazonosítani.
Megfordult és visszament az udvarra. Kelet felől fekete felhők takarták el a
csillagokat, amik lassan kúszva elfedtek minden egyes apró fénypontot. Az erdő
megint megmozdult. Lassú léptekkel közeledet felé. A szélén állt és nem mert
belépni. Kezét kinyújtotta a fák közé, de ekkor megragadta valami, hófehér
karját, úgyszintén abban a pillanatban oldalát is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése