2.rész

Dongi egy szobában ébredt. Nem értette, hogy került oda. A Nap oda kint már fényesen az eget uralta elűzve mindent mi sötét, és gonosz. Nem tudott megmozdulni. A kezei és a lábai ki voltak kötve. Elrabolták - futott végig a gondolat az agyában. Az arkangyal volt az, tudta jól és teljes szívéből gyűlölni kezdte. Haza akart menni, de érezte, hogy ő innen már csak hullaként fog kikerülni. Mocorogni kezdett és próbált kiszabadulni a kötél fogságából. Sikertelenül. Azok egyre szorosabbak lettek. Könny jelent meg a szemeibe. Magát okolta azért, hogy ilyen helyzetbe került.  Kíváncsisága egyszer meg fogja ölni és ez most fog bekövetkezni.

Nyílt az ajtó és egy szőke, babaarcú angyal lépet be rajta. Szárnyai hófehérek voltak és minden egyes toll végén halványan aranyszín pompázott. Dongi elbűvölve nézte őt majd bevillant neki, hogy ő is ott volt előző este a sziklánál. Rettegés járta át, de az angyal nem tett semmit. Egy tálcával a kezében közelebb ment a lányhoz, majd mikor oda ért hozzá leült mellé az ágyra. Az angyal szemeibe nézett a remegő lány. Mélységes fájdalmat látott bennük, pedig arcán öröm teli mosoly ült.

- Hoztam neked reggelit. - hangja olyan édesen, és nyugtatóan csengett, hogy Dongi egy kissé megnyugodott. Hisz kit tudna bántani egy ilyen ártatlannak tűnő teremtmény. Több száz embert és lényt. Az angyal fiatal volt, de erős. Urával, több száz háborúban vett már részt és az ő hófehér szárnyai olyankor vértől csepegtek. - Most el fogom oldozni a kezeidet, de figyelmeztetlek, hogyha megpróbálsz megszökni ezen a küszöbön túl nem nagyon, fogsz jutni. Nem akarlak megijeszteni csak, közlöm a tényeket. - a lány bólintott. Az angyal egyetlen mozdulattal eloldotta a kötelet mely olyan erősen fonta körbe Dongi csuklóit. Az ölébe tette a tálcát a babaarcú, a lány pedig neki állt enni.  - A nevem Zelo.  - mutatkozott be. A lány keze megállt félúton és kikerekedett szemekkel nézett rá, hogy az angyal, beszélgetést kezdeményezet vele.

- Szép neved van. - nyögte majd tovább fojtatta csendbe az evést. Zelo nézte minden egyes mozdulatát. Imponált neki a lány hófehér bőre és hosszú gyönyörű fekete haja. Kezei elbűvölték, puha, vékony ajkait pedig birtokba szerette volna ajkaival venni. Az angyalok tartanak szeretőket, ez köztudott dolog, de őket kincsként tartják. Csak a szerencsésebb emberek lehetnek erre a kiválasztottak. Megválogatják ágymelegítőjüket és csak azok kerülnek be az ágyukba, akik tudják magukat tartani és nem adják ki angyal szeretőjük titkait. Zelonak még nem voltak ágyasai, de szeretett volna egyet. Ő még fiatal és sose gondolt még a lányok által nyújtott örömökre. Most sem jártak pajzán, perverz gondolatok a fejében Dongival kapcsolatban. Csak gyengéd szeretett volna vele lenni.

Dongi végzet az evéssel. Zelora nézett, aki még mindig elbűvölve nézte őt. Nem értette a lány, de nem mert rászólni vagy megkérdezni tőle. Nyílt az ajtó és két hatalmas fekete szárny jelent meg, egy mogorva testtel. Ő volt az. Az arkangyal, YongGuk. Zelo felugrott és meghajolt előtte, mély tiszteletet mutatva. Egyenesen az ágyhoz ment, nem törődve az előtte behódolt, ifjú angyallal. A lány először levegőt, se mert venni, majd eszébe jutott, hogy őt ide akarta ellenére hozták.

- Engedj el! Mit képzelsz magadról, hogy csak úgy ide hozol? - akadt ki, és kiabált. Zelo integetett neki, hogy ne tegye, kérjen bocsánatot, de a lány nem foglalkozott vele. - Attól, hogy te vagy itt a főnök még nem bánhatsz így az emberekkel. Engedj el. Haza akarok menni. - YongGukot látszólag nagyon szórakoztatta ez a viselkedés. Csak mosolygott rajta.

- Zelo menj, ki kérlek. - mondta csendesen, de határozottan miközben felsőjétől szabadult meg, felfedve izmos felsőtestét. A fiatal angyal szó nélkül elvette Dongi öléből a tálcát, majd mielőtt kiment volna az ajtón, megfordult és meghajolt. Nem ment ki rajta. Vissza fordult urához.

- Uram! - mondta remegő hangon. YongGuk felé fordult. - Kérem hadd tegyem ezt a lányt az ágyasommá. - YongGuk felhúzta a szemöldökét.

- Mégis miért?

- Szeretném, ha ő lenne az első nő az ágyamba. - YongGuk Dongira pillantott, aki remegett a félelemtől.

- Nem Zelo. Sajnálom, de nem. - rázta meg a fejét az arkangyal. - Talán később, de most még nem.

- Kérem Uram! - az arkangyal erősebb, mint Zelo. Bele mászott elméjébe és elmagyarázta, hogy miért nem lehet és ráparancsolt, hogy ne szegüljön neki ellen. A fiatal angyal szomorúan hagyta el a szobát majd becsukta ajtaját. YongGuk a lányhoz fordult.

- Te egy egyszerű halandó vagy. Hogy mersz velem így beszélni? - mérhetetlen harag volt ebben a rövid mondandóbban. A lány nyelt egy nagyot, majd beszédhez nyitotta a száját.

- Igazságtalannak tartom azt, hogy elraboltál, mikor én semmi rosszat sem követtem el. - az angyal nem tett semmit csak ujját Dongi ajkaira tette majd közelebb hajolt hozzá. YongGuk erőt sugárzott, de nem érte el a célját. Dongit nem kerítette hatalmába az a vágy, hogy az arkangyal minden féle módon magáévá tegye. YongGuk nem foglalkozott vele. Neki imponált a lány személyisége. Hasára fordította. Ha Donginak nem is volt esze ágában az, hogy egy arkangyal szeretője legyen, YongGuk erről máshogy vélekedett. Hátán eltépte a pólóját majd hófehér bőrére a lapockáján, ujjával egy mintát rajzolt. Pár másodperc múlva Dongi sziszegni kezdett. Valami égette a bőrrét. Igen, az arkangyal megjelölte magának. Bőrébe égette a jelét, de nem úgy, mint ahogy azt csinálni szokták. Ilyenkor az angyalok szerelmeskedni szoktak a kiválasztottjukkal, hogy eltereljék a figyelmüket a fájdalomról. Ő nem ezt tette. Csak állt a szenvedő test felett és élvezettel nézte, ahogy a lány kétségbe esetten, a fájdalomtól elvakultan mocorog és egyre élesebb hangokat ad ki. Nem szólt hozzá, nem dédelgette és nem vigasztalta, a jel pedig egyre mélyebben égett bele. Ott hagyta. Egyszerűen kisétált az ajtón és magára hagyta. Dongi már hangosan sikoltozott mikor Zelo belépett hozzá. Sajnálta a lányt. Igen az ő szíve emberi. Oda sietett hozzá és elkezdte szájával fújni a keletkező sebet, mintha egy tál forróleves lenne. A lány már nem szenvedett annyira, de még mindig fájt neki.  A fiatal angyal ezzel az életét kockáztatta, de nem érdekelte, nem akarta, hogy szenvedjen. Mikor a jel végleg bele égett a testébe, Zelo megpuszilta azt majd lassan ajkaival a lány tarkójához közeledett. Kéj járta át a lány testét. Megmarkolta a párnát és várta, hogy a csillagok közt lehessen. Abba hagyta Zelo és betakarta a kimerült testet.

- Aludj. - simogatni kezdte a fejét, Dongi pedig pár perc múlva már aludt is.

YongGuk a dolgozószobájában ült a nagy diófa asztal mögött. Könyökét az asztalon pihentette, kézfejével megtartva állát. Szárnyai eltakarták a bejövő napfényt. Gondban volt. Nagy gondban. Kopogtak és az ajtón egy újabb angyal lépett be. Szárnya hófehér volt, de neki nem volt a tollak végein aranypor. Az ő szárnyaiba minták voltak, a szárnya tövétől a végéig. Meghajolt ura előtt.

- JongUp! Láttál valamit?

- Igen Uram! - bólintott. - Idegen erők akarnak az ön területére betörni. Készülődnek és azt beszélik, hogy van náluk egy fegyver, amivel önt könnyen le tudják győzni. - az arkangyal nem szólt semmit. Felállt és kinézett az ablakon. Az üveg megrepedt hatalmától. Nem fordult meg csak a válla felett szólt oda JongUpnak.

- Derítsétek ki DaeHyunnal mi az. Ő hátha tudni fogja a választ. - JongUp meghajolt majd kisétált az ajtón. Az üveg ezer darabjára tört majd a levegőben megálltak a szilánkok és újra visszatértek a helyükre mintha mi sem történt volna. - Már megint a helyemre akarnak lépni. - dünnyögte mérgesen, magában. Nem fogja engedni, ahogy annak idején se engedte. Mindig mindenkit el tudod eddig tiporni, aki csak egy kicsit is veszélyes volt rá. Nem fogja engedni, hogy valami kis senki, tönkre tegye mindazt, amit ő évszázadok alatt felépített kemény munkával. Küzd, azért ami az övé. Ez mindig is így volt és mindig is így lesz.

Elindult kifelé a szobából. Kecses léptekkel sétált végig a folyosón, melynek falain értékes festmények lógtak, mik az angyalok dicsőséges, véres harcait ábrázolták. Öreg már, felfoghatatlanul. Eddig életét kegyetlenül élte, és most pedig olyan érzelmek lopták be magukat a szívébe, amit ő se értett. Nem akart vele foglalkozni, de kénytelen. Benne van most már, és neki kell ezzel élnie. A lány, a halandó lány, a gyengének tűnő halandó. Felkeltett egy fajta vágyat benne, ő pedig szeretné magának tudni ezt a törékeny testet. Nem akarja más közelébe látni.

A Nap az égtetején uralkodott, fényesen és napsugaraival melegen tartott mindent, ami a földön volt. A lány felállt és az ablakhoz sétált. Kinézett rajta és végig simított a hideg üveglapon. Ki akart szabadulni, haza akart menni. Félve vette tudomásul, hogy neki többet nem lesz szabadsága. Nyitódott az ajtó és YongGuk lépett be rajta. Nem szólt a lányhoz, csak némán figyelte, ahogy Dongi lassan megfordul és félelemmel teli tekintettel néz rajta végig. Mellkasa megemelkedett, mélyen tüdejébe szívta a levegőt, kezét zsebre vágta. Lassú léptekkel indult felé. A lány hátrálni kezdet. Nem tudott menekülni. Alig pár centi választotta el a két testet. A lány nem nézett szemeibe, YongGuk pedig elégedett mosollyal nézett le rá.

- Nem fogsz többet haza menni innen. - Dongi nem szólt semmit. Könnyek gyűltek szemibe és halkan sírni kezdet. - Törődj bele… - nyúlt az álla alá és emelte fel a fejét. - … mától kezdve te az enyém vagy és itt élsz.